„Mindössze néhány napunk volt arra, hogy mindenről gondoskodjunk: el kellett juttatnunk a dokumentumokat Rómába, le kellett gépelni a szerződés végleges szövegét, és mindent a legapróbb részletességgel meg kellett szervezni.
Március 25-e előtt néhány nappal elindult Brüsszelből, és Luxemburgon át Rómába tartott az a vonat, mely a szerződés fordításainak és másolatainak elkészítéséhez, valamint az esemény lebonyolításához szükséges anyagokat szállította. Jómagam is a vonaton ültem, hiszen gondoskodnom kellett arról, hogy minden rendben megérkezzék. Amikor azonban Bázelbe értünk, a svájciak feltartóztatták a vonatot. Nem használtak a telefonhívások, és elkeseredettségünk sem hatotta meg őket, így folytatnom kellett utamat Milánó felé, ahol – ígéretük értelmében – majd átvehetem az anyagokat. Megérkezem a városba, indulok megkeresni a »vonatom«, ám annak hűlt helye, az anyagoknak pedig se hírük, se hamvuk! Némi kutatás után, melynek során nem egyszer kivert a víz az idegességtől, végre megtaláltam a vonatot… egy néhány kilométerre fekvő mellékvágányon. Folytathattam utam Rómába.
Amint megérkeztünk, folytattuk a szerződés legépelését, mert még nem készültünk el teljesen a munkával. A Rómába szállított szöveg tulajdonképpen csak egy sokszorosított lapokból álló, javításokkal teli tervezet volt, melyet a helyi nyomdában kellett még megfelelő formába önteni.
A brüsszeli Val Duchesse kastélyban a szakértők éjt nappallá téve dolgoztak a szerződés szövegén: minden szót és kifejezést meghánytak-vetettek – látják, már akkor is így mentek a dolgok! Minden egyes alkalommal, amikor egyetértésre jutottak egy-egy részlet megszövegezését illetően, felhívtak minket Rómában, hogy a szükséges változtatásokat végrehajtsuk a dokumentumokban.
A padlót papírok és javított stencilek borították be. Egyik este a rendetlenséget látva a takarítóasszonyok felszedték a lapokat, és kidobták valamennyit. Lehetetlen volt felkutatni az elveszett anyagot, a kidobott papírok és stencilek már mind a szeméttelepen hevertek. Kétségbeesésünkben felhívtuk a Val Duchesse-ben dolgozó szakértőket, arra kérve őket, küldjenek nekünk további gépírókat. Segítségükkel végül sikerült elkészíteni a szükséges másolatokat.
Ezt követően azonban nekünk kellett összeállítani a dokumentumokat. A római egyetem közvetített számunkra néhány diákot, akik néhány líráért vállalták a munkát, de az örömünk nem tartott sokáig: a diákok már másnap sztrájkot hirdettek, 200 lírás órabéremelést követelve.
És hogy mi lett a sok bonyodalom következménye? Hát csak annyi, hogy az aláírás napjára a nyomdában nem végeztek a végleges szöveg tördelésével, s így a miniszterek és a küldöttségek vezetői egy köteg üres papírt írtak alá! Pontosabban szólva a két kötetnyi terjedelmű szerződésnek pusztán az első és az utolsó oldala készült el időre. Közöttük teljesen üres fehér papírok sorakoztak. Egy szűk csoporttól eltekintve azonban erről senki nem tudott. Mindenekelőtt azt kellett megakadályozni, hogy az újságírók túl közel kerüljenek és megneszeljenek valamit. De végül is megvédtük a mundér becsületét. Szerencsére akkorra, amikor a szerződést lepecsételték, azaz hivatalosan elfogadták, már minden rendben volt.
Én ezt követően folytattam karrierem az Európai Közösségnél: több mint húsz EURATOM-ülést szerveztem Brüsszelben és külföldön, és részt vettem tíz európai tanácsülés előkészítésében.
Ennyi év után is élénken élnek bennem ezek az emlékek, és éppúgy hiszek az európai integráció ügyében, mint tettem, amikor az Unió születésénél bábáskodtam.”
