Europese Jongeren Site
Informatie en kansen voor jongeren in heel Europa.

Ötös vagy nem ötös? Egy fiatal tanár vallomásai

Sokat tanultam, jártam külföldi képzésekre, elvégeztem egy másik szakot is, hogy így legyek egy komplett egész – tanár. Hogy zajlik egy nap az iskolában? Milyen döntéseket kell meghozni? Vannak szórakoztató pillanatok? Minden kiderül.

A tanári szakot még a „régi” – valójában a nemrég kifutó – rendszerben végeztem el, azaz az alap bölcsészképzés után jelentkeztem a tanári mesterszakra. És itt kezdődött a motivációs levelek, önreflexiók, tanítási naplók, óratervek, és még ki tudja, mi minden megírásának hulláma. Mindenki és minden dokumentum arra volt kíváncsi, miért akartam tanár lenni – mert még akad, akit vonz ez a pálya, kit ezért, kit azért.

 

Ezekben a motivációs levelekben mindig megemlítettem, hogy szeretném, ha a fiatalok nem lehajtott fejjel, a telefonjukat böködve járkálnának az utcákon. Szeretném, ha nem káromkodnának, mint a vízfolyás, ha tudnák, hogy kell kitölteni egy csekket, ha boldogulnának multikulti környezetben, vagy hogy merjenek kommunikálni még akkor is, ha hibákat ejtenek. Így lettem én angol-magyar szakos tanár.

 

 

Nézzük, mi valósult meg a terveimből!

 

Sok-sok hónapnyi (összesen másfél évnyi) kötelező gyakorlat után kerültem életem első tanári állásába, egy középiskolába, és máris kaptam két saját csoportot szeptember elején. És azóta az életem, legalábbis hetente két napon (mert óraadóként dolgozom), csupa küzdelem.

 

A küzdelem viszont nem csak negatív tartalmakat rejt. Persze negatív, amikor ki kell imádkoznom az okostelefonokat a diákok kezéből, amikor el kell feledtetni egy nem az órához kapcsolódó megjegyzést, vagy amikor el kell magyaráznom, miért fontos az a tananyag, amit tanulunk. Megtapasztaltam az első beíráskor a tanárokat elfogó érzést is – meglehetősen furcsa és szomorú dolog.

 

Sokszor kicsit nekikeseredem, mert sajnos nem mindenki tartja olyan fontosnak a tanulást, mint kellene (ennek persze megvannak az okai, de most nem ezekre helyezném a hangsúlyt!), és ez az érzés főleg a tanári gyakorlataim során tapasztalt sikerek után fog el. Viszont egyet megtanultam: diák és diák, csoport és csoport között hatalmas különbségek vannak – csak mindenkihez meg kell találni a kulcsot, és ez az, amire sajnos a legkevesebb idő jut.

 

Pedig a mai pedagógiai módszertan már azt tanítja, hogy ne a frontális (tanár elől magyaráz, diákok a padban hallgatnak) eljárást alkalmazzuk, hanem építsünk be játékos, a való életre felkészítő feladatokat. Ez gyakran sikerül is, és ilyenkor, egy jól sikerült vita, eszmecsere után igencsak kicsattanok a büszkeségtől.

 

A személyes mérlegem

 

Nem állítom, hogy a gyerekek kevesebbet nyomkodják már a telefont, vagy rohamléptekben futnak a múzeumokba, ahogy kicsengetnek az utolsó óráról. (Biztosan van, aki szabadidejében ehhez hasonló tevékenységeket folytat!) Viszont egyik nap kapok egy őszinte dicséretet az új frizurámról (mert egy tanárnak igenis adnia kell a külsejére), a másik nap egy új videót akarnak megmutatni nekem, máskor pedig a legújabb mozifilmekről beszélgetünk.

 

És ilyenkor érzem úgy, hogy megérte órákig tervezni egy-egy órát (bemelegítő játék – feladat, legyen köztük beszéd- és írásorientált stb.), felvagdosni a szókártyákat vagy hosszú órákon át javítani a dolgozatokat, fogalmazásokat, szorgalmi feladatokat, netán több napon keresztül tervezgetni egy kreatív játékot. Olykor még az is előfordul, hogy tudok valami érdekeset vagy meglepőt mesélni, és hát a személyes történetek a leghatékonyabbak!

 

 

A tanár nemcsak az osztályteremben dolgozik

 

De nem ám! Először is ott van a közösségi média, ami bár szerintem sok diákot függővé tett, és még órán is legszívesebben a telefonjukkal foglalkoznának (küzök is ellene rendesen), azonban ma már nagyon fontos kommunikációs felületté alakult. Azon túl, hogy biztonság kedvéért a saját online csoportunkban is megjelentetem a házi feladatot, itt szinte bármikor meg tudok osztani érdekes híreket, cikkeket a diákokkal. Nem mindig sikerül őket kommentelésre, véleménynyilvánításra rávenni, pedig a kritikus gondolkodás az egyik kulcskompetencia, viszont néha bejön.

 

 

És ott a tanári is, ahol mindig jókat lehet beszélgetni, mert mindenki hasonló cipőben jár, véleményt cserélünk, tanácsokat kapok, sajnálkozunk vagy épp egy apró sikernek örülünk.

 

A végén hadd említsem meg a diákjaim által megfogalmazott véleményt, hogy ők mit szeretnének MÉG kapni az iskolától: igenis érdeklik őket az élet gyakorlati oldalai, például az adózás, a külföldiekkel való beszélgetés, a kevesebb óraszám, és még folytathatnám.

 

Most viszont befejezem, mert dolgozatokat kell javítanom.

 

Horváth Dóra 

 

Képek: FreepikThought Catalog/Unsplash, Freepik, Tim Gouw Unsplash, Freepik

 

Ezt a cikket az Európai Ifjúsági Portál Facebook oldalán kommentelheted!