Europeiska Ungdomsportalen
Information och möjligheter för unga i hela Europa.

Virtualitás-függőség - interjú a Pszichológus Pasival

A 2018-as évtől a WHO betegségként kezeli a videojáték-függőséget. Ennek kapcsán beszélgettem Tóth Dániel pszichológussal, aki a virtualitás témára szakosodott és youtube csatornát is vezet a témában (több más topik mellett).

Valószínűleg nektek is van olyan barátotok, aki él-hal a videojátékokért. Rengeteg órát tölt a képernyő előtt játszva minden egyébről megfeledkezve. Mások a közösségi háló megszállottjai, vannak, akik a telefonjukat nem tudják pár percnél tovább nélkülözni, és már sokak körében a túlzott szelfizés is aggodalomra ad okot. De hogy pontosan mikortól beszélhetünk függőségről, hogyan előzhetőek meg és kezelhetőek ezen tendenciák, arról interjúalanyunk mesélt nekünk. 

Pszichológus vagy, egy meglehetősen egyedi területtel. Hogy jött, hogy ezzel akarsz foglalkozni? 

Ez egy érdekes történet, ugyanis Magyarországon erre akkreditált intézmény nincs, ahol ezt tanulhattam volna, mert relatíve újkeletű ez a terület. Az egyetemen kezdtük el ezt kutatni, mert akkor még nem igazán létezett erre tanulmány, ha mégis, azok nagy része a videojátékok és az agresszió kapcsolatával foglalkozott (mellesleg nincs a kettő közötti összefüggésre bizonyíték). Aztán ennek folyománya volt az OTDK, majd egy verseny megnyerése adta az ötletet, hogy Youtube-csatornát is indítsak, aminek csak egyik szegmense a virtualitás. Ebbe beletartozik a játékfüggőség és videojátékok, internet, közösségi oldalak, okoseszközök, selfiefüggőség, cyberbullying (internetes zaklatás) és sok egyéb szegmens. Hozzá kell ugyanakkor tennem, hogy magam is játékos vagyok, tehát egyáltalán nem vagyok a videojátékok ellenzője. 

A témára való figyelemfelkeltés érdekében járom az országot, iskolákban tartok előadásokat, és most már elindult a pedagógusképzés is, de sajnos még mindig nincs ennek megfelelő bázisa.

A videojáték-függőség betegséggé nyilvánítása kapcsán eszembe jutott a screenager kifejezés (screen-képernyő + teenager-tizenéves), ami a mai fiatalokra jellemző. Mennyire kedvezőtlen a helyzet?

Videojáték-függőség nagyon kis százaléknál áll fent. Az igazi probléma a virtualitásfüggőség, ami gyermeket és felnőttet egyaránt érint. 10 éve az volt a kérdés, hogy hány órát tölt napi szinten képernyő előtt a gyerek.  Ma már az a kérdés, hogy hány percet tölt naponta offline egy fiatal. A közösségi oldalak pedig még kényesebb terület. A videojátékosok mindössze 3-5%-a függő, míg 14 éves korra a diákoknak a fele már simán belefut sexting sztoriba (meztelen képek küldése-fogadása). Vagy hogy egy másik példát mondjak, a Facebook-on körülbelül 200 ezerrel több 18-25 év közötti regisztrált ember van, mint ahány a valóságban megtalálható hazánkban – aminek oka a sok kamuprofil, és a tinédzserek, akik nagykorúként regisztrálják magukat.

Most még nem igazán érezhetők ennek negatív hatásai, egyelőre fiatalok azok a gyerekek, akiknél már előfordult, hogy egész kicsi koruktól kezdve a kezük ügyében volt valamilyen okoskészülék. Persze, kezdjük észrevenni, hogy ebből problémák lesznek, de a kedvezőtlen következmények kicsúcsosodása a következő évek története.

Milyen problémákat okozhat ez pontosan?

Ez életkorfüggő. Az a réteg, aki tizenéves korban találkozott a virtualitással, egyfajta megrekedéssel találhatja szembe magát: 30-hoz közeledve még nem volt normális párkapcsolata, nem költözött el otthonról, vagy pont hogy visszaköltözik, munkájában pedig nem tud kiteljesedni.

Akik még fiatalabban belecsöppennek ebbe, azoknál ezek a hatások még intenzívebbek lehetnek. Amikor a szülő már pelenkázáskor gyermeke kezébe nyomja a tabletet, azzal a hozzáállással, hogy legalább addig sem sír, komoly problémákat okozhat. Sokan azzal védekeznek, hogy ezek a játékok készségeket fejlesztenek, úgy, mint szem-kéz koordinációt, vizuális memóriát és reakcióidőt. 

Ez így is van, de mindez serdülő-és felnőttkorban tud érvényesülni. Egy általános iskolás, bölcsödés gyereknek más a pszichéje. A digitális játékokat játszva fennáll a veszélye, hogy nem fejlődik a kommunikációs képessége, visszamarad az önreflexiós készsége (lévén nem a saját testével és játékokkal játszik) és türelme (hisz minden kattintásra, instant történik), valamint megreked az érzelmi intelligenciája is. A virtuális világ nem természetes, semmi nem úgy történik, ahogy a való életben – ezért is imádjuk.

Adja magát a kérdés – akkor milyen életkor ideális a virtualitással való találkozásra?

Nem életkorfüggő, hogy mikor kezdheti. Fontos tudni, hogy amint fellépsz az internetre, funkcionálisan felnőtt vagy. Még ha 10-ből két oldal meg is kérdezi, hogy elmúltál-e 18, a gyerek rá tud kattintani, hogy igen. Ennek tükrében fel kell őket készíteni erre a találkozásra. Megismerni, mi az az internetbiztonság, adatvédelem, hogyan ismersz fel egy internetes zaklatót, szexuális ragadozót. Ennek megléte esetén elkezdhető akár már általános iskolás korban. Enélkül azonban a felnőttek is belefutnak a problémákba.

A felsoroltak nem evidens fogalmak, ismerik a mai szülők ezen terminológiákat?

Nem igazán, ezért foglalkozom egyszerre gyerekekkel, felnőttekkel és tanárokkal is, valamint online kurzusokat is kínálok. Erre egy kultúrát kell kiépíteni, ami Magyarországon teljesen hiányzik. Mert az nem elég, hogy én előadásokat tartok, erről minden intézményben heti rendszerességgel kellene beszélgetni.

Tegyük fel, hogy valaki függővé vált. Honnan ismerhetjük fel, hogy baj van?  

Azzal még senki nem jött hozzám, hogy függő vagyok, segíts! Az addikcióra három, némileg összefüggő intő jel van: a kényszeresség, elvonási tünetek és beszűkülés. Amikor valakinek csak a World of Tanks vagy az Instagram jár az eszében, és emiatt elhanyagolja a munkát, evést, alvást, az már problémára utalhat. Belefeledkezhetsz egy filmbe, és ráébredhetsz, hogy nem ettél. Bármelyikünkkel megtörténik az is, hogy egy-két napig le sem tud tenni egy jó könyvet. Ha ez azonban tartósan fennáll, heteken, hónapokon keresztül, akkor az már függőség. A legsúlyosabb és tényleg extrém eset, amikor 36-48-72 órás játékmaraton után holtan fordulnak le a játékosok a székről. Itt már önpusztításról beszélünk, ezek az emberek, akik, ha nem lenne a játék, máshol is megtalálnák a módját, hogy magukban kárt tegyenek.

Azonban az, hogy nem tudsz meglenni a telefonod nélkül, már sokkal gyakoribb. Viszont ez kétélű, a telefont már munkához és sok egyéb funkcióra is használjuk, így nehezebb megmondani, hogy kényszeres-e. Amíg a kereteket te húzod meg, nincs ok az aggodalomra. Amikor viszont már más tevékenységeket felszínessé tesz, mint például egy utazás vagy randevú, érdemes elgondolkodni, hogy a te használod-e a telefont, vagy a telefon téged…

Mi a visszaút egy tinédzser és egy kisgyermek esetében?

Attól függ, hogy milyen mélységű a dolog. Ha nincs mellette más trauma, amit ezzel elnyom, akkor egy tizenévest viszonylag könnyű leválasztani erről. Ebben az esetben a szülőkkel érdemes első körben dolgozni. Az ő folyamatos kontrolljukra és internetszigorra van szükség. Mivel itt nincs fizikai elvonási tünet, csak maximum hiszti, dühroham, így nyugodtan meghozhatjuk ezt a drasztikus lépést egyik napról a másikra. A legfontosabb, hogy legyenek meghatározott keretek a számára. Ha a szülők nem tudnak folyamatosan jelen lenni, alternatív megoldás a router lekódolása lehet. Emellett léteznek már erre specializált táborok is (ez hazánkban még nem kiforrott), ahol egy-két hét alatt rendbe jönnek a gyerekek.

Aki viszont egyébként labilis, vagy valamilyen trauma érte, és ezzel kompenzál, akkor azzal foglalkozni kell külön is, szakember bevonásával.

Egészen kicsi korban pedig nem is igazán függőségről beszélünk, hanem már majdhogynem  deformációról. Amilyen életkorban megkapja a telefont, azon a szinten megáll a fejlődése, ha még nem alakult ki a megfelelő önképe (kommunikációja, stressztűrőképessége stb.). Ebben az esetben komolyan fejleszteni kell a gyereket, hogy behozza a lemaradást. Mint mondtam, ez most még nem aktuális, mert ritka, aki egész gyerekkorában képernyő előtt ült, de efelé tartunk.

Végezetül, egy francia hírről szeretném a véleményed kérni. Franciaországban betiltásra kerültek az okostelefonok az általános és középiskolákban, tehát a szünetekben sem használhatják ezeket a gyerekek. Egyetértesz a döntéssel? 

Én azt vallom, hogy célirányosan, órai keretek közt használhatják a gyerekek ezen eszközöket, a hogyan megtanítása mellett, fokozatos lépésekben, mert vannak előnyei.  De azzal egyetértek, hogy a szünetekben az offline felfrissülésre lenne szükség. Mozgásra, beszélgetésre a társakkal. A telefonok nyomkodásával viszont olyan állapotba hozzák a pszichéjüket, amivel a következő óra első negyed órájában sokkal nehezebb lesz koncentrálni. A következetlen tiltás viszont az egyik legrosszabb, amit tehetnek és komoly felháborodásba ütközhetnek. Vannak már erre egyébként itthon is kezdeményezések, magániskolák és tudatos szülők, akik változásért kiáltanak, úgyhogy van okunk bizakodni azért. Egy idő után egyébként a diákok is belátják, hogy segít, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lesz az életük.

Amennyiben a témáról szívesebben olvasnátok bővebben is, az alábbi linken megtehetitek.

 

Kordé Krisztián

 

Képek: lalesh aldarwish/Pexels, lechenie-narkomanii/Pixabay, nicedude/Pixabay, Pexels, Pexels

 

Ezt a cikket az Európai Ifjúsági Portál Facebook oldalán kommentelheted!