Evropský portál pro mládež
Informace a příležitosti pro mladé z celé Evropy

A kötelezőkről (tényleg) röviden: magyar és külföldi iskolai olvasás

A magyar oktatási rendszerről mindenkinek van véleménye, ezen belül a kötelező olvasmányokról különösen élénk vita folyik. Hogyan lehetne érdekesebbé tenni olyasmit, amit kötelező? Az én tapasztalataim következnek.

Emlékszem, amikor nagyjából négy vagy öt éves koromban felsóhajtottam, hogy alig várom, amikor már magamnak tudok majd olvasni. Ennyire imádtam a könyveket már oviban. A rajongás azóta sem csorbult, pusztán foltot ejtett rajta néhány kötelező olvasmány.

 

Amint elsőben megtanultam olvasni (előtte valahogy nem sikerült a betűzésen túllendülnöm, pedig az már tényleg flottul ment), korábbi vágyamhoz híven bele is vetettem magam az olvasásba. Persze ehhez kellő hátszelet nyújtott a nálunk megszokott estimese, az otthon felhalmozott sok könyv, és az, hogy apukám akkoriban egy kis könyvesboltban dolgozott, aminek a gyermekkönyv részlegén tíz órán keresztül olvasgathattam.

 

Az általános iskola negyedik osztályára már versenyt űztem abból, hogy a kis füzetbe, amibe a könyvtári kölcsönzéseket vezették, nekem legyen a legtöbb kitöltött oldalam. Mindezzel csak azt szeretném bemutatni, hogy tényleg elég korán megszerettem az olvasást, és megvolt már az a képességem is, hogy hosszabb műveket végigolvassak. Ennek ellenére mégis voltak kötelező olvasmányok, amibe beletört a bicskám.

 

Tévedés ne essék, ez a cikk nem a kötelező olvasmányok intézményének szidalmazása lesz. Szerintem alapvetően két fronton lehet megközelíteni a dolgot. Azt, hogy a mostani iskolások mások, mint a korábbi generációk, valószínüleg mindenki elismeri, és talán még azt is sokan, hogy ennek kapcsán nem a felnövekvő generációkat, hanem az oktatási módszereket kellene megváltoztatni, vagy legalább újragondolni.

 

Kötelezők másképp?

 

Általános iskolák közül többe is jártam, köztük olyanokba, ahol egészen más oktatási szemlélettípusok uralkodtak, így mondhatni, van összehasonlítási alapom. Az elsőben, még alig adtak fel kötelezőket, csak nagyon ritkán. Például a Vuk nem okozott problémát, maximum egy kis gyomorgörcsöt, mert hatévesen nem esett jól olyan mesét olvasni, ahol valakinek nincs anyukája vagy apukája, legyen szó állatról vagy emberről.

 

Negyediktől hatodikig egy másik, hagyományos szemléletet valló, pesti iskolába jártam, ahol annak rendje és módja szerint megszenvedtem az Egri csillagokkal. Egy trükkös iskolaváltással sikerült A kőszívű ember fiait kicseleznem, mert az új oktatási módszerek tekintetében sokkal megértőbb és engedékenyebb iskolámban néhány kötelező kötelező mellett magunk választhattunk egy számunkra tetsző szépirodalmi művet, hogy abból készítsünk olvasónaplót.

 

Joggal gondolhatja, aki ezt olvassa, hogy milyen dolog az, hogy egy gyerek magának választja a kötelező olvasmányt, hova lesz így a művelődés? Szerintem (és ezzel elérkezem a fent említett két front egyikéhez) általános iskolában célszerű megszerettetni az olvasást a diákokkal (utána már lehet, hogy késő). Egy-két hagyományosnak mondható kötelező olvasmányt mi is olvastunk, voltak köztük, amiket szerettem (Állatfarm, Szent Péter esernyője), és amiktől szabályosan féltem és rosszul voltam. Emellett azonban sokkal meghatározóbb benyomást tett az, hogy olyasmit olvashattam, ami tényleg érdekelt, és arra kaphattam jegyet, értékelést, amit szerettem.

 

Szerintem sem abból áll az iskola, hogy csupa olyasmit tanuljunk, amit szeretünk, de abból viszont állhatna, hogy elsajátítunk olyan készségeket, amiknek később is hasznát vesszük, és az olvasás szeretete biztosan olyan, aminek hasznát látja az, aki tanulni szeretne. Ideális lenne átalános iskolában pozitív olvasmányélményekkel megszerettetni az olvasást, nem pedig elvenni a kedvét még annak is, aki addig szeretett olvasni.

 

Mi történik, ha szeretünk olvasni?

 

Középiskolában erre lehetne építkezni. Nem csak más tárgyak kapcsán lenne hasznos, ha az olvasás és a szövegértés már nem okozna problémát (mert ez nagyon gyakran nem megy még a középiskolában sem), hanem az irodalmi műveltség bővítése során is. Középiskolában már jobban készen állunk arra, hogy komolyabb műveket olvassunk, elgondolkozzunk rajtuk, és megértsük a történetek mondanivalóját.

 

Gimnáziumban már inkább azt sajnáltam, hogy nem volt több kötelező. Ismét szerencsém volt, mert ekkor is a fent már említett haladóbb szemléletű iskola gimnáziumába jártam, és az irodalmat velünk valóban megismertetni akaró tanárunk minden, órán említett szerzőnél vagy műnél megkért egy diákot, aki már amúgy is olvasta, vagy szeretné elolvasni az adott művet, hogy beszéljen róla az osztálynak. Így ismertünk meg behatóbban például Mikszáth csaknem minden művét, később pedig Ibsen drámáit és Kosztolányi számos regényét is sok más mellett anélkül, hogy olvastuk volna őket. Egy társunk részletes beszámolóját hallgatni amúgy is érdekesebb volt, mint tankönyvi elemzéseken átrágni magunkat, főleg mert aki elmesélte, önként vállalta és szerette a könyvet. Bár megjegyzem, szerintem havi egy kötelező belefért volna, hogy műveltebb érettekként távozhassunk a közoktatási rendszerből.

 

Milyenek a kötelezők máshol?

 

A helyzet bizonyos szempontból hasonlít a hazaira: a listán általában olyan művek szerepelnek, amelyek vagy fontos állomásai a világirodalomnak, vagy olyanok, amelyek a nemzeti emlékezet, öntudat szempontjából fontosak.

 

A Fülöp-szigeteken például a Zabhegyező és az Állatfarm egyértelműen az első kategóriába sorolható, ahogy Venezuelában Anne Frank naplója is. Ugyanez a könyv Németországban is kötelező, de feltehetően más elgondolás alapján.

 

Ebben a tekintetben tehát Magyarország hasonlíthat más országokra, a különbség valószínüleg ott jelentkezik, hogy milyen módszerek alapján és hogyan dolgozzák fel az olvasottakat a tanárok a diákokkal. Kreatívan, projektmunkával, vagy húsz standard kérdésre való válaszadással?

 

Sok panaszt lehet hallani a hazai oktatási rendszerről, és nem én leszek az, aki ezeket elbagatellizálja, mert minden nap tapasztalom őket az elmúlt tizenöt évben. Határozottan igaz az is, hogy a korlátozottak a pedagógusok lehetőségei, de mégis lehet találni olyan tanárokat, akik saját kreativitásukkal és ötleteikkel át tudják hidalni a begyöpösödöttséget és a krétaihiányt. Nekem mindig az ilyen tanárok tették elviselhetővé, sőt szerethetővé a tanulást, és remélem, hogy egyre több ilyen szakembert képeznek majd az egyetemek.

 

Kőszegi Anna

 

Képek:

 

A Pixabay Pexels-oldala, Pexels, Pexels

 

A cikket az Európai Ifjúsági Portál Facebook-oldalán kommentelheted.

Zveřejněno: st, 29/11/2017 - 16:04


Tweet Button: 

Související internetové odkazy


Info for young people in the western balkans

Potřebujete odbornou pomoc či radu?

Zaslat dotaz