Portail européen de la jeunesse

Informations et possibilités pour les jeunes en Europe


A kitűnőség délibábja

Magyarországon máig a legnagyobb dicsőségnek számít, ha egy nebuló kitűnő bizonyítványt visz haza. De vajon belegondolunk ennek az árába? Avagy hogy (ne) legyen mindenki Einstein…

Az ideális nevelés az elmúlt évszázadtól újra a társadalmi figyelem középpontjába került. Hiszen elvileg minden szülő azt szeretné, ha a következő nemzedék továbbvinné – sőt bizonyos pontokon akár meg is haladná – az általunk birtokolt tudást.

 

Csak éppen a gyakorlati megvalósítás az, ami egy nagyon széles skálán mozoghat: a testi fenyítés szükségességének megrögzött hangoztatásától a gyereknek mindenben szabad teret engedő, és ezzel végső soron a stabil identitás kialakulását is akadályozó „laissez faire” típusú nevelésig. A téma túlságosan fontos és érzékeny ahhoz, hogy pusztán világnézeti megközelítésekre támaszkodjunk – lássuk, mit mond róla a tudomány!

 

A nevelés tragédiája?

 

Az 1970-es évek végén bombaként robbant és a feje tetejére állította a  gyermekkorról vallott nézeteinket Alice Miller könyve, A tehetséges gyermek drámája. A Freud nyomdokain járó, elismert svájci pszichoterapeuta nem kevesebbet állított, mint hogy egy sor hétköznapi lelki betegség (a depressziótól és nagyzástól a szexuális perverziókon és kényszercselekvéseken át az egyes társadalmi csoportok ellen irányuló agresszióig) a túlzott szülői elvárásokra vezethető vissza.

 

Ilyenkor – tehát a kitűnőség hajszolásában is – a gyermek kénytelen elfojtani természetes szükségleteit, leválasztani magáról fontos én-részeit azért, hogy a szülők elvárásainak minél inkább megfelelhessen. A saját, hiteles énünknek ez a megvetése az, ami később az említett lelki betegségekhez és olykor kifelé irányuló agresszióhoz vezet. Millert olvasva azonban óhatatlanul felmerül a kérdés: lehetséges vajon egyáltalán jól nevelni, tekintve, hogy senki sem mentes az – ezek szerint szintén a saját szüleitől örökölt, vagy esetleg más forrásból érkező – elvárásoktól?

 

Játszd lassan a saját dallamod!

 

De vajon tényleg ilyen tragikus lenne az egész nevelés? Óhatatlanul megbetegítjük a gyerekeinket azzal, ha értelmes elvárásokat támasztunk eléjük? Nem feltétlenül (sőt!) – ha közben mi magunk hitelesek tudunk maradni.

 

Anders Ericsson amerikai pszichológia-professzor egy 1980-as években végzett hosszabb kutatásában különböző eredményeket vizsgált a zene, a sport vagy éppen a memória területén. Azt találta, hogy még zseninek sem kell lenni a kiváló teljesítményhez, mely ugyanakkor nem feltétlenül okoz lelki sérüléseket. Ehhez „csak” az kell, hogy a kísérletező hajlamú szülő figyelmesen kísérje nyomon a gyermek tehetségének kibontakozását (a focilabda vagy a zongorázás érdekli-e inkább?), és lépésről lépére megfontolt cselekvési tervet állítson elé. Na meg persze legalább 10 ezer óra gyakorlás…

 

Honfitársa, Benjamin Bloom a diákok szüleit is bevonta a kutatásba, és szintén változatos tevékenységi köröket vizsgált (a tánctól az elméleti matematikáig). Azt találta, hogy azok a diákok teljesítenek legjobban, akiknek a szülei megfelelő empátiával és hozzáértéssel ösztönözték a gyerekeiket – különösen azokban a dolgokban, amelyeket ők maguk is élveztek. Ilyen körülmények között még az önmagukkal szemben magas elvárásokat támasztó szülők is (sőt leginkább talán éppen ők) jó mentoroknak bizonyultak…

 

Az újabb kutatásokban már a társadalmi különbségeket (főként a hátrányos helyzetűek teljesítményét az oktatásban) is vizsgálták. Kiderült, hogy szinte minden „felemelkedni” képes diák mögött állt valaki a családból, aki kifejezetten támogatta őt, és értéknek tartotta a tanulást. Ezzel az attitűddel (és nem a szigorú fegyelmezéssel!) ösztönözte a gyermeket a kitartó próbálkozásra, mely végül meghozta gyümölcsét.

 

A témáról az egyik legátfogóbb újabb tanulmány (Wendy Berliner-Deborah Eyre: Great Minds and How to Grow Them) áttekintő ismertetése magyarul itt olvasható.

 

Hojdák Gergely

 

Kép: StockSnap Pixabay

 

A cikket az Európai Ifjúsági Portál Facebook-oldalán kommentelheted.