Európai Ifjúsági Portál
Információk és lehetőségek az Európában élő fiatalok számára.

5 hónap önkéntesként Kongóban, a kontrasztok hazájában

Amikor Eszter meglátta a kongói önkéntességről szóló felhívást, nem tudott úrrá lenni kalandvágyán. Akkor még nem sejtette, mennyi mindent tanít majd neki az ország az életről, saját magáról és a különböző kulturális értékrendekről.

Eredetileg Amerikába készültem. Nagy álmom volt egy New York-i ösztöndíj és úgy éreztem, van is rá esélyem, hogy elnyerjem. Nem mondhatom, hogy nem voltam csalódott, amikor megérkezett az értesítés, hogy nem sikerült, de nem törtem le: tudtam, hogy ez azt jelenti, valami sokkal jobb dolog vár rám. És így is lett!” – kezdi mosolyogva Eszter, akit ha a kongói élménye jön szóba, le sem lehet állítani.

 

Mindig is arról álmodtam, hogy valami nagy dolgot viszek majd véghez – valami olyat, amiről ha valakinek mesélek, azt mondja majd: Azta, te aztán nem vagy semmi! Leginkább a kalandvágy hajtott és próbáltam nem túlaggódni a dolgokat. Meg egyébként is, hiába olvastam a helyről és vettem részt felkészítő tanfolyamon is, ahol elmondták a szabályokat, arra semmi sem készíthetett fel, ami Kinshasaban, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában fogadott minket. Emlékszem, az első nap olyan volt, mintha egy filmbe csöppentünk volna: csak kapkodtuk a fejünket, azt sem tudtuk, merre nézzünk, mert mindenhol számunkra teljességgel elképzelhetetlen jelenetekkel szembesültünk - az iszonyatos szemétdomboktól kezdve, a sok végtagok nélküli csonka emberen át, az utcán árult állatfejekig.


De ez semmi ahhoz képest, ami a mindennapi életben várt minket. Én angolt tanítottam a helyi iskolában és azt hittem egy angol szakos diploma és több év tanítási gyakorlat után nem érhet meglepetés. Rosszul gondoltam: a kongói oktatás az Európában úgy 200 évvel ezelőtt használt módszertant tükrözi. Az egész az ismétlésen alapul, így 14 éves korukra a gyerekek már el tudják dalolni a számokat 1-től 20-ig, de amikor azt kérdeztem tőlük, hogy van a 4-es szám angolul, fogalmuk sem volt. Így azt tartottuk a legfontosabb teendőnknek, hogy egy kis módszertani kurzust tartsunk a helyi tanároknak, amit ők nagyon hasznosnak találtak. Ezen kívül úgy érzem, a legfontosabb dolog, amivel hozzájárultunk a változáshoz, az az ifjúsági klub vezetése volt. Itt az értelmesebb és ambiciózusabb diákok gyűltek össze, hogy a világ nagy dolgait vitassák meg velünk és sokszor terelődött a szó a kulturális különbségekre is.”


Egyre kíváncsibb vagyok, hogy hogyan nyilvánultak meg ezek a különbségek a mindennapi életben és látom Eszteren, hogy annyi példát tudna említeni, hogy nem is tudja, melyikkel kezdje. „Az alapvető mentalitás az, hogy a fehér emberek vettek el tőlük mindent és rontottak el mindent az országban, így majd a fehér embernek kell mindent helyreállítaniuk. Ezért aztán ők hátradőlnek és várják a sült galambot. Olyan, hogy pontosság, nem létezik, minket minden reggel sofőr vett fel, hogy elvigyen a suliig, de legtöbbször 1-2 órás késéssel jött, ha jött egyáltalán. A közbiztonság szörnyű: hatkor már sötétedik és sötétben tilos volt egyedül elhagynunk a házat. Egy lány megszegte a szabályt, ki is rabolták rögtön.


Bár sok nehézséggel kellett megküzdenünk, a legrosszabb nem az volt, hogy a higiéniai feltételek szörnyűek voltak és nagyon sokszor nem volt víz és áram otthon, vagy hogy ötből négyen elkaptuk a maláriát, hanem hogy nap mint nap emberek szenvedését kellett végignéznünk. Olyan betegségek miatt, amikre létezik ellenszer, csak oda nem jut el. Én egy ideig a lepra kórházban is tevékenykedtem, hát ott tényleg nagyon erősnek kell lenni! De nem szeretnék panaszkodni, azért rengeteg jó dologban is volt részük. Például az ország természeti adottságai semmihez sem hasonlíthatóak: életem egyik leggyönyörűbb napja az volt, amikor eljutottam a Zongó vízeséshez. Illetve rengeteg olyan apró élmény ért, amire mindig szívesen fogok visszaemlékezni: ilyen volt például egy-egy spontán együtt zenélés, vagy amikor a gyerekek már messziről kiabálták, hogy ’Fehér ember!’, annyira várták, hogy jöjjünk.”

 

Amikor arra kérem Esztert, mondjon pár szót azoknak, akik most gondolkodnak azon, belevágjanak-e az EVS-be, azonnal rávágja: „Hát persze, hogy vágjanak bele! Mindenkinek vannak kételyei, ez természetes, de nem szabad mindenen túl sokat gondolkodni, mert akkor a végén senki nem csinálna semmit! Nem úgy kell hozzáállni, hogy elmegyek nyaralni fél évre, ez igenis egy kemény időszak lesz, főleg érzelmileg, de az ember olyan értékekkel és tudással tér vissza, amit a legjobb egyetemek top diplomája sem adhat meg. Én sokat tanultam magamról és hogy hogyan kezeljem a konfliktusaimat. Ha ez nem működött volna, ennyi idő alatt kikészítettük volna egymást öten a picike házban, ahol mindannyian laktunk. Sokat tanultam az élet értékéről egy olyan helyen, ahol a mindennapi élet része a halál. Örökre velem maradnak majd azok az leckék, amiket a helyiek tanítottak nekem: hogy hogy lehet a legkisebb dolgoknak is örülni, és hogy végső soron nem az a fontos, hogy milyen tárgyakat birtokolsz vagy milyen karriert futottál be, hanem hogy kik vesznek körül.

 

Molnár Judit

Közzétéve: szo., 02/11/2013 - 13:32


Tweet Button: 

Kapcsolódó linkek


Info for young people in the western balkans

Szakértői segítségre vagy tanácsra van szükséged?

Fordulj hozzánk!