Den europeiske ungdomsportalen
Informasjon og muligheter for unge i aldersgruppen 13 til 30.

„…vagy elfogadom, vagy beülök a sarokba és egész nap sajnálom magam”

Balogh Róbert szociális munkás, gyógymasszőr, érzékenyítő tréner. Jelenleg könyvet ír, volt már saját rádiója, és űzött már legalább egy olyan sportot, amiről jó eséllyel még csak nem is hallottál.

Vagy esetleg tudtad, hogy létezik a fehér kard nevű küzdősport, vagy a vakfoci? Robi ugyanis egy látássérült roma férfi.

 

Demecserben élt nyolc éves koráig, majd az onnan 300 kilométerre levő fővárosba került, hogy a Vakok Általános Iskolájában tanulhasson. A Teleki Blanka Gimnáziumban folytatta tanulmányait, amely köztudottan látó iskola – a vakok számára gimnázium nincs is az országban, mindössze szakiskola -, majd járt az ELTE-re, s végül a Wesley János Lelkészképző Főiskolán szerzett diplomát szociális munkás szakon. Sportol, tele van ötletekkel, mindenkihez van egy kedves szava, és folyton viccelődik.

Vele beszélgettem terveiről, bizalomról, a vakok hétköznapjairól, diszkriminációról, elfogadásról.

 

Mivel foglalkozol mostanában, Robi?

 

Elsősorban aktív álláskereső vagyok. Sok mindenhez van kedvem, szeretek például érzékenyíteni, szívesen járnék cégekhez vagy iskolákba. Érdekel a politika és a szociális terület is, mert szeretek segíteni embereken. Aztán folyamatban van egy könyv megírása is.

 

Erről mesélj egy kicsit!

 

A könyv vakokról, látássérültekről szól. Az ötlet onnan jön, hogy a szakdolgozatomat is az Akadálymentesítés a látássérültek világában címmel írtam, és úgy gondoltam, kéne írni ebből egy könyvet. Írok az akadálymentesítésről, hogy mik vannak most, milyen eszközök, megoldások, és ezeket hogyan lehetne fejleszteni. Ez részben egy szakkönyv, de igyekszem nem szárazan leírni, hanem úgy, hogy aki nem érintett, az is leüljön és elolvassa. Másrészt pedig a saját életemről is írok benne – ez úgy van összekapcsolva, hogy például írok a járdáról, járdaszegélyről, és arról, hogy annak milyennek kell lennie, és itt elmesélek egy történetet, ami humoros, vagy bármilyen szempontból érdekes lehet, és velem megtörtént. Ettől lesz könnyedebb, szórakoztatóbb, tehát egyrészről szakkönyv, másrészről pedig engem lehet benne megismerni, illetve rajtam keresztül a vakokat.

 

 

Ez tehát a könyv, emellett pedig elkezdtem dolgozni egy alapítvány létrehozásán. A hátrányos helyzetűeket célozná meg, főként cigányokkal és látássérültekkel szeretnék foglalkozni. Egyelőre azonban a konkrét ötleteim a látássérültekhez fűződnek. Szóval ez folyamatban van, de olyan dolgokat szeretnék csinálni, amik még nincsenek Magyarországon. Szeretek olyanba belevágni, ami új, mert egyébként nem tűnik ki az ember. Csináltam régebben egy rádiót is, annak Cigányparadicsom volt a neve, csak idő és pénz hiányában sajnos megszűnt.

 

Mesélsz egy kicsit Marcipánról is? Mit tud egy vakvezető kutya?

 

Marcipán egy fekete színű Labrador retriever kan kutya, 2009 decemberében kaptam, most 6 éves. Nagyon játékos, viszont ha munkáról van szó, akkor nagyon jól vezet.

Jelzi az akadályokat, vagy kikerülteti őket. Mindent megállással jelez, és pár méteren belül, ha arra kérem, odavisz a lépcsőhöz, vagy a megállóba, ajtóhoz, zebrához. Ha például van egy jármű, amire fel szeretnék szállni, azt mondom neki, „kocsira”, és odavisz a nyitott ajtóhoz, sőt, még szabad ülőhelyet is keres.

 

Sokan azt hiszik, hogy a kutya tudja az útvonalat, meg azt, hogy hol kell leszállni a buszról. Szoktam is néha hallani, hogy „majd a kutya jelez a bácsinak, hogy hol kell leszállni”, ahogy mondják a gyerekeknek. Hát, sajnos nem, olvasni még nem tudnak a kutyák, nem egy GPS a kutya, viszont nagyon megkönnyíti a közlekedést, és lelki támogatás is, hogy csak van az embernek egy társa. Ad egy napirendet, gondoskodni kell róla.

 

Egyébként az emberek is segítőkészebbek, meg barátságosabbak, ha kutyával vagyok. Volt már olyan, hogy ügyet kellett intéznem, és nagyon hosszú sor volt. Előreengedtek, de persze nem azért, hogy én ne várjak annyit, hanem a kutya, szegény kutya!

 

 

Úgy gondolom, hogy sokkal többször kerülsz olyan helyzetbe, ahol a bizalomra vagy utalva, mint egy látó ember. Mennyire nehéz ez, hogyan tudsz megbízni idegen emberekben?

 

Ez nagyon személyiségfüggő. Van, aki nagyon közvetlen, könnyen odamegy bárkihez, segítséget kér, és van a másik véglet, aki állandóan szorong, nem mer odamenni, mert mi történik, ha nem áll meg neki senki, vagy rosszat mondanak, vagy leütik… ezek az emberek jóformán nem is közlekednek. Én a magam részéről nem szeretek segítséget kérni, más emberekre szorulni, inkább sok mindent megcsinálok egyedül, olyan dolgokat is, amiket lehet, hogy könnyebb lenne segítséggel.

 

Voltak negatív tapasztalataid?

 

Igen. Például egyszer vonaton utaztam egy fülkében egy sráccal, elkezdtünk beszélgetni, hogy kinek milyen telefonja van… cseréltünk, hogy megnézzük egymásét, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ő már nincs ott. Eltűnt a telefonommal együtt, mert az enyém sokkal jobb volt az övénél. Szerencsére utólag meglett, mert rendőrségi ügy lett belőle. Ért amúgy sok minden engem, volt támadás is, voltak kemény dolgok. Ennek ellenére elég optimista vagyok, nem szoktam félni, közlekedek egyedül. Ehhez az is hozzájárul, hogy 4 évig karatéztam, judóztam, és atletizáltam tíz évig. Egyébként a legújabb, vakoknak kifejlesztett küzdősport a fehér kard, arra is jártam egy ideig. Meg ugye vakfocizok.

 

Mesélnél a vakfociról kicsit? Miben más ez, mint a hagyományos futball?

 

Két négy fős csapat játssza a vakfocit, plusz van csapatonként egy-egy kapus. A futsalból átalakították át – olyan futsal pályán játsszák, ami egy 1,20 méter magas palánkkal van körülvéve. Ez azt szolgálja, hogy a labda ne menjen ki a pályáról, és hogy mi se hagyjuk el azt. A labda csörög, de mi nem, ezért hangot adunk ki, hogy tudjuk, hogy hol a másik. A kapust kivéve - ő látó - a játékosok bekötött szemmel játszanak. A kapu mögött viszont van egy-egy segítő, aki szintén látó, és irányítja a játékosokat, hogy merre lőjenek. Egy meccs 2x25 perces, 10 perc szünettel.

Van néhány praktikus, hétköznapi dolog, amire biztosan sokan kíváncsiak, hogyan is csinálják a vakok. Hogyan döntöd el például, hogy mit veszel fel?

 

Többféle megoldás van erre. Van olyan, aki mindig egyforma színű barna vagy fekete zoknit vesz, és akkor biztosan nem keveri össze. Létezik egyébként színfelismerő is – erre van egy külön eszköz, de az okostelefon a látássérültek körében is nagyon elterjedt, és azon is elérhető egy ilyen program. Lefényképezed, és megmondja, milyen színű az adott dolog, azonban én azt sem tudom többnyire, hogy melyik szín melyikhez passzol. Inkább úgy válogatok, hogy tetszik-e, vagy a felirat, ha van rajta, vagy az anyaga, vagy kényelmes-e. Meg hát a legtöbb ruhám kék, zöld, fekete, barna, ezek valamennyire mind mennek egymáshoz. A lányoknak szerintem sokkal könnyebb elrontani, mert ott sokkal több a színárnyalat, nekik szerintem jobban össze lehet ezeket kutyulni úgy, hogy ne nézzen ki jól.

 

Hogyan álmodnak a vakok?

Ez attól függ. A látássérültek közül sem mindenki teljesen vak. Van, aki alig látó, mint én, tehát lát fényeket, árnyékokat, alakokat. Van, aki annyit lát előre, mint hátra, és van, aki gyengén látó - ő bot nélkül közlekedik, valamennyire lát, és olvas is látó könyveket. Az ember amennyit lát vagy nem lát ébren, annyit fog látni vagy nem látni álmában is. Mert ugye nem tudja elképzelni. Aki nem vakon született, az már más tészta. Ő annyit fog látni álmában, amennyire emlékezik, de idővel az emlékezet is csökken.

 

Hogyan ismerkedtél meg a pároddal? Hogyan ismerkednek a vakok?

 

Nyilván nem az volt, hogy megkérdeztem, hogy hiszel-e a szerelemben első látásra. És akkor mondta, hogy nem, én meg mondtam, hogy akkor gyere el előttem még egyszer. Nem így történt.

 

Társkereső oldalon voltunk fent mind a ketten. Én írtam neki először, az adatlapja alapján szimpatikus volt. Váltottunk pár e-mailt, aztán jött a Facebook, és ott chateltünk körülbelül egy hónapig.

 

Dehogyis, nem így volt! – szól közbe a háttérből Kati. Május 1-jén írtál, és 10-én találkoztunk. De az alatt a majdnem két hét alatt nagyon sokat írtunk. 2-3-4 órákat chateltünk - ennek több mint 2 éve. De szerintem ő, mivel látássérült, kevesebb információból meg tudja mondani valakiről, hogy milyen ember, mint egy látó. Tehát a hangokból, és abból, ahogyan írtunk, nagyon hamar kiderült neki is és nekem is róla sokkal több minden, mintha egy látóval beszéltem volna. A természete volt az, ami megkapó volt, szóval bele sem gondoltam abba, hogy ő nem lát.

 

Na de, hogy konkrétan hogy van ez nálunk? – veszi vissza a szót Robi. Általában szóban szokott kezdődni. Neten is ugyanez, csak ott nem azt írom, hogy küldj egy képet, hanem hogy írd le, hogy nézel ki, meddig ér a hajad, milyen magas vagy… kit éppen mi érdekel. Személyesen pedig a hang fontos, vagy ha kezet fogsz valakivel, abból tudsz következtetni arra, hogy vékony vagy ducibb-e a keze. A magasságot meg lehet állapítani abból, hogy hozzád képest magasabbról vagy alacsonyabbról jön-e a hangja. Ha megfogod a karját, mert, mondjuk, vezet, vagy táncolsz, abból is egy csomó mindenre tudsz következtetni. Vagy abból, ahogyan megy: cammogva, vagy könnyedebben – ebből a testsúlyára lehet következtetni.

 

Van olyan tévhit is, hogy amikor a vakok megismernek egy új embert, akkor megtapogatják az arcát. A született vakok ezt nem szokták, én sem szoktam. Inkább azok teszik, akik felnőttkorban vakultak meg, ők is főleg akkor, ha valaki tetszik nekik – így „nézik meg” az illető arcát.

 

Mennyire nehéz egy látássérült roma férfinak munkát találnia? Egyáltalán: sokszor kerülsz emiatt a két dolog miatt hátrányba?

 

Szoktam, nem rengetegszer, de szoktam. Sokszor nem is tudom, hogy melyik miatt éppen.

Mi az, ami dominánsabban meghatározza az életed, vagy azt, hogy Te ki vagy? Hogyan definiálod magad?

 

Én egyrészt vagyok magyar, másrészt cigány is vagyok, meg vak is vagyok. Abból a szempontból vagyok szerencsés, hogy nincsen identitászavarom. Most definiáltam magam, mert kérdezted, de én ezzel sosem szoktam foglalkozni, nem úgy kelek fel reggel, hogy most leteszem a bal, cigány lábamat, majd a jobb, vak lábamat. Aztán felemelem a bal, magyar kezemet… alapvetően ez a származás, és az állapot, tehát a vakság nem egy központi kérdés. Ugyanakkor meg mégiscsak az életemnek a része, például nem úgy közlekedek nyilván, mint egy látó – tehát így mégiscsak jelen van minden nap ez a kérdés, csak annyira elfogadtam, hogy nem foglalkozom vele állandóan.

 

Mi segített abban, hogy ezt elfogadd?

 

Figyelj, ezt pozitívumként nehéz felfogni, az az igazság. Azt, hogy cigány vagyok, még lehetne, ezen lehet vitatkozni, de a vakságban nincsen semmi pozitív. Nagyon röviden válaszolva a kérdésre, szerintem nekem a személyiségemből adódik. Annyira elfogadó vagyok és optimista, hogy túllépek rajta egyszerűen. Mert nem tudok mit csinálni. Miközben negatív, nyilván, mert nem tudok beülni egy autóba és elvezetni valahova, vagy ezer más dolgot megcsinálni, ami nem biztos, hogy annyira hiányzik az életemből, de azért néha jó lenne. Nincs mit tenni, vagy elfogadom, vagy beülök a sarokba és egész nap sajnálom magam.

 

Mi hiányzik legjobban, amit azért nem tudsz csinálni, mert nem látsz?

 

Én olyan ember vagyok, aki nem szereti rangsorolni a dolgokat. Nem tudok egy olyat mondani, ami leginkább hiányzik. Sok dolog van, de nincsen olyan, ami miatt azt mondanám, hogy én amiatt szomorú leszek egész életemben, mert nem tudom megcsinálni. Mert találok helyette mást, vagy rájövök, hogy mégsem olyan fontos. Nem szoktam sokat lelkizni, sok minden lepereg rólam, és ennek is köszönhető, hogy általában ilyen jókedvű vagyok.

 

Maradj is ilyen, Robi!

 

Drubina Kamilla

 

A cikket az Európai Ifjúsági Portál Facebook-oldalán kommentelheted.

Publisert: Tor, 09/10/2014 - 23:54


Tweet Button: 

Relaterte koblinger


Info for young people in the western balkans

Trenger du eksperthjelp eller råd?

Ask us!