Európai Ifjúsági Portál

Információk és lehetőségek az Európában élő fiatalok számára.


Lombház közösség a bulldózerek ellen

2001-ben pár egyetemista betelepült egy erdőbe, hogy megóvják azt egy rajta keresztül menő út megépítésétől. 12 év elmúltával a lombházakba települt közösség él és virul, de az útépítési tervek végleges visszavonása a végüket jelentheti.

Ahogy belépek az Edinburgh melletti Bliston Glen erdőbe, úgy érzem magam, mint egy antropológus, aki egy bennszülött törzs után kutat az amazóniai esőerdőben. Rengeteg történetet hallottam a közösségről, amelynek tanulmányozására érkeztem, de nem tudom, pontosan hol találom őket, vagy honnan ismerem majd fel a területüket. Nem vagyok benne biztos, hogy lelkesen fogadják majd arra irányuló törekvéseimet, hogy megismerjem őket, de még afelől is kétségeim vannak, hogy rendben van-e az, hogy váratlan vendégként felbukkanok náluk. De amint kirajzolódnak a kukázott alapanyagokból épített lombházak sokszínű körvonalai, aggodalmaim helyét a kíváncsiság veszi át.

 

A Bilston Glen lombház projekt 2001-ben kezdődött, amikor Midlothian Önkormányzata jóváhagyta az arra irányuló terveket, hogy kétsávos autóút épüljön az Edinburghi Egyetem tulajdonában lévő erdő helyén. A hír hallatán, hogy még kisebbre csökken az Edinburgh körüli zöld övezet, a felháborodott egyetemisták és környezetbarátok összefogtak és betelepültek az erdőbe. Úgy tervezték, addig maradnak, amíg vissza nem vonják a terveket. Ez 12 éve volt…

 

Ahogy odasétálok a központi tábortűzhöz, ami körül már készítik az ebédet a közösség tagjai, inkább gyanakvóan fogadnak, mint szívélyesen. Később tudom meg, hogy gyakran megfordulnak itt a projekt ellenzői, így óvatosnak kell lenniük, hogy kit engednek a közelükbe. Felajánlom, hogy segítek főzni, és ahogy a szósz rotyog a tűz fölött a fazékban, a történet is kibontakozik: „Meg akartuk nekik mutatni, hogy nem fognak bármit lenyomni a torkunkon. Már alig van olyan hely Edinburgh környékén, ahol friss levegőt lehet szívni, nem akartuk ezt is elveszteni, így eldöntöttük, hogy tennünk kell valamit. Később egyre többen csatlakoztak hozzánk.”

 

A tűztől pár méterre egy idősebb lakos tanít egy újonnan csatlakozott tagot, hogy hogyan építse meg a saját lombházát. Könnyű megérteni, mi vonzza ide ezeket az embereket a nagyvárosból. Valaki meghív, hogy nézzem meg az ő házát is. Az apró 1 négyzetméteres kunyhó nagyjából 3 méterrel a föld fölött található és összes bútorzata egy fa ágy. Ez a hálószobája és nappalija egyszerre, de azt mondja, csak alvásra használja, mert a nap nagy részében nincs itt. Észreveszek egy öltönyt a sarokban és legnagyobb meglepetésemre elmagyarázza, hogy napközben egy számítástechnikai cégnél dolgozik Edinburghban. „Bár van normális állásom, imádom a természetet és ez egy olyan cél, amiért hajlandó vagyok harcolni. Fantasztikus élmény ehhez a közösséghez tartozni. A saját termesztésű zöldségeinket esszük, és állandóan kint vagyunk a jó levegőn. Amikor Edinburgh-ban laktam, nem is tudtam, kik a szomszédaim. Itt viszont mindenki fontos, együtt főzünk, és mindig van időnk beszélgetni egymással.”

 

Elkerülhetetlen, hogy szóba hozzam a jövőt, így megemlítem, hogy hallottam, hogy az önkormányzat azt tervezi, felhagy az út megépítésére irányuló tervével. Erre különböző érzések rajzolódnak ki az arcokon. Egy idősebb ember azt mondja, hogy leírhatatlan érzés, amikor végre megtérül az összes befektetett erőfeszítésük. Amint véglegessé válik a döntés, szerveznek majd egy hatalmas bulit, ahol több százan ünnepelnek majd. De mások nem tudják palástolni a szomorúságukat: „Amint hivatalossá válik a döntés, egy évünk marad majd, hogy összepakoljunk és eltűnjünk mindenünkkel együtt, amit felépítettünk. Ellenkező esetben a rendőrség telepít majd ki minket. Bár továbbköltözhetünk egy másik projektbe, már semmi nem lesz a régi.”

 

Aznap este, amikor hazaérek a városcentrumban lévő túlfűtött lakásomba, ami minden, a kényelmemet szolgáló berendezéssel fel van szerelve, hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy meséljek valakinek a napomról, ezért felhívom az egyik barátnőmet. Elfoglalt, de megígéri, hogy visszahív. Várok egy órát, de semmi, így csalódottan lefekszem aludni. Nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen jó is lenne, ha nekem is lenne egy központi tábortüzem a háztömb hátsó kertjében…

 

Molnár Judit