Navigation path

Left navigation

Additional tools

Speech Miért van most szükségünk az Európai Egyesült Államokra?

European Commission - SPEECH/12/796   08/11/2012

Other available languages: EN FR DE DA ES NL IT SV PT FI EL CS ET LT LV MT PL SK SL BG RO

Európai Bizottság

Viviane Reding

Az Európai Bizottság alelnöke A jogérvényesülésért, az alapvető jogokért és az uniós polgárságért felelős biztos

Speech Miért van most szükségünk az Európai Egyesült Államokra?

A Passaui Egyetem Európai Jogi központja / Passau

8 november 2012

Ha komolyan tartós és kiegyensúlyozott költségvetési politikát akarunk, az Európai Parlamentnek felelős európai pénzügyminiszterre van szükségünk, aki a tagállamokkal szemben egyértelműen meghatározott hatáskörökkel rendelkezik. A tetszés szerint eljáró hitelminősítő intézetek ezt minden bizonnyal nem helyettesíthetik!”

„Maastrichtban el akarták velünk hitetni, hogy visszafordíthatatlanul létrehozhatunk egy monetáris uniót és egy új világvalutát anélkül, hogy ezzel párhuzamosan létrehoznánk az Európai Egyesült Államokat. Ez tévedés volt és Maastricht eme tévedését ma korrigálnunk kell, ha továbbra is egy stabil, gazdaságilag virágzó Európában akarunk élni.”

„A veszélyt ma elsősorban abban látom, hogy mind az ESM, mind a költségvetési paktum az európai szerződéseken kívüli, rögtönzött konstrukciók. A válságot tekintve minden bizonnyal nem születhetett más eredmény, gyors cselekvésre volt szükség. Demokratikus-parlamentáris szempontból azonban ez nem jelenthet tartós megoldást.”

„Az európai szinten hozott ilyen döntéseket ugyanilyen európai szintű demokratikus ellenőrzésnek kell alávetni. Ezért úgy gondolom, hogy mind a költségvetési paktumot, mind az Európai Stabilitási Mechanizmust középtávon át kell vezetni az európai szerződésekbe, hogy ezáltal az Európai Parlament ellenőrzése alá kerüljenek.”

„Kívánatosnak tartanám, hogy a biztosok a jövőben az Európai Parlament tagjai közül kerüljenek ki. Ez még inkább megerősítené az európai kormány demokratikus legitimációját.”

„Alapos mérlegelés után úgy gondolom, hogy az Európai Egyesült Államok kifejezés a legmegfelelőbb arra, hogy ezt a koncepciót elfogadtassuk a széles tömegekkel, de arra is, hogy az Európai Unió elérni kívánt végső állapotát találóan megfogalmazzuk.”

„Európának az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlóan, kétkamarás rendszerre van szüksége. Lehet, hogy egy nap az Európai Bizottságot közvetlenül választott elnök vezeti.”

Az Európai Egyesült Államokat helyes víziónak tartom ahhoz, hogy túllépjünk a jelenlegi válságon, de elsősorban a Maastrichti Szerződés hiányosságain. Európai kereszténydemokrataként ugyanis nem engedhetem meg, hogy a jövőről alkotott víziómat brit euroszkeptikusok diktálják.”

Tisztelt Elnök Úr,
Kedves Egyetemisták,
Tisztelt Képviselő Úr, Kedves Manfred,
Igen Ti
sztelt Professzor Asszonyok és Professzor Urak,
Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek Önöknél a Passaui Egyetemen. Első alkalommal vagyok Passauban, és be kell hogy valljam: a város mély benyomást tett rám: egy modern egyetem közvetlenül az Inn folyó partján, közvetlen kilátással Ausztriára, elérhető közelségben levő számos sörkerttel, és mindez ráadásul a Cseh Köztársaság közelében – bárcsak még egyszer egyetemista lehetnék!

Most már megértem, hogy Brüsszelben miért van annyi jogász és közgazdász, akik a Passaui Egyetemen végezték tanulmányaikat, és akik ambiciózusán és lendületesen Európa további felépítésén dolgoznak. Itt, Passau hármashatár-régiójában nem is válhat mássá az ember, csakis európaivá! Luxemburgiként ezt nagyon jól meg tudom érteni. Hazámban a határok a mindennapjainkban érzékelhetők. Ezáltal Európa gyakorlatilag minden nap megélhető a luxemburgiak számára. Nem véletlen, hogy nálunk, Luxemburgban kötötték meg 1985-ben a személyek Európán belüli szabad mozgásáról szóló Schengeni Megállapodást, egy hajón a Mosel folyón, közvetlenül a luxemburgi-francia-német határon. Ezért valamennyire otthon érzem magam Önöknél a szép Passauban, ahol három folyó egyesül.

Azt, hogy ma itt lehetek Passauban, először is Manfred Weber európai parlamenti képviselő meghívásának köszönhetem, akivel szorosan együttműködöm Brüsszelben és Strassbourgban az európai jogi és belpolitikai kérdésekben. Az utóbbi hónapokban együtt álltunk ki a Schengeni Megállapodásban rögzített, Európán belüli utazási szabadság megerősítése mellett. Az uniós polgárok 48 %-a számára az Unióban történő szabad mozgáshoz és a letelepedéshez való jog a legfontosabb polgári jog. Ezért nem engedhetjük meg, hogy válságok idején populista okokra hivatkozva Európán belül ismét felállítsák a sorompókat!

Köszönetemet szeretném kifejezni a Passaui Egyetem Európai Jogi Központjának, a CEP-nek, amely megszervezte a mai rendezvényt. Mivel a jogérvényesülésért felelős biztosként az uniós polgárságért is felelek, különösen pozitívnak tartom, hogy az Európai Jogi Központ immáron több mint tíz éve ún. „Uniós Polgársági Központot” működtet. Itt a régióban a polgárok rendszeresen fordulnak a központhoz a határon átnyúló területen jelentkező mindennapi problémáikkal. Nyithat-e rendelőt egy passaui fogorvos az Inn folyó osztrák oldalán? Jogosult-e német munkanélküli-segélyre egy magyar munkavállaló, aki Alsó-Bajorországban él? Részt vehet-e az osztrák európai választásokon egy német állampolgársággal rendelkező passaui egyetemista, aki az Inn osztrák oldalán lakik? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre a polgároknak a CEP első, ingyenes jogi tanácsot ad. Ez kézzelfogható hozzájárulás Európához és egyben a Passaui Egyetem jó hírnevéhez – különösen akkor, ha az ilyen polgárközeli munkából szerzett tapasztalatok közvetlenül hasznosíthatók a tudományos oktatásban és kutatásban, mint ahogy ez a Passaui Egyetemen példaértékű módon történik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Mai előadásom témája az Európai Egyesült Államok. Az Európai Egyesült Államok – ez egy erőteljes, ambiciózus és minden bizonnyal vitatott vízió kontinensünk jövője számára. Biztos vagyok abban, hogy az előadásomat követően intenzív vitát folytatunk a tézisemről; nevezetesen arról, hogy most, a pénzügyi és adósságválságból vezető kiútként az Európai Egyesült Államokhoz vezető útra kell lépnünk. Örömmel tekintek az Önökkel folytatandó vita elébe. Ugyanis a válság mostani napjaiban minden eddiginél is fontosabbnak tartom, hogy nyílt és őszinte vitát folytassunk arról, hogy Európa milyen alternatívák előtt áll. Igen, alternatívák mindig vannak, és a demokratikusan megválasztott politikusok felelőssége, hogy ezeket az alternatívákat egyértelműen és világosan megnevezzék és kifejtsék. Azért, hogy az uniós polgárok egyértelműen választhassanak. A Bundestag megválasztásakor. A Landtag megválasztásakor. És a 2014. évi európai választásokon.

A következőkben először azt kívánom kifejteni, hogy honnan ered az Európai Egyesült Államok kifejezés, és mit jelent. Ezután azt ismertetem, hogy a politikusok ezt a fogalmat miért kerülték annyira az utóbbi 20 évben, mint ördög a szenteltvizet. Végezetül arra térek rá, hogy az Európai Egyesült Államok hirtelen miért került napjainkban ismét a politikai napirendre.

Először is: Honnan ered az Európai Egyesült Államok víziója, és mit jelent?

A történelem során számos híresség nyilatkozott vagy álmodott az Európai Egyesült Államokról. E személyek közé tartozik George Washington, Napóleon Bonaparte, Guiseppe Mazzini és Richard Coudenhove-Kalergi. A legkonkrétabban ezt a víziót kétségtelenül a francia író, Victor Hugo fogalmazta meg.

Ezt a víziót csak úgy érthetjük meg, ha szem előtt tartjuk a 19. század európai történelmének viszontagságait, melyeket Victor Hugo maga is átélt: Több háború Franciaország és Németország között, Hugo brit csatorna-szigeteki kényszerszáműzetése a III. Napóleon elleni lázadása miatt, Elzász-Lotaringia traumatikus annektálása Németország által 1870/71-ben, végül pedig Hugo részvétele a fiatal Harmadik Francia Köztársaság fáradságos felépítésében. Érthető, hogy Victor Hugo ebben az időben békére és demokráciára vágyott az európai kontinensen. Ezért a 19. század közepén a párizsi békekonferencián a következőképp fogalmazta meg az Európai Egyesült Államokról alkotott vízióját:

„Eljön a nap, amikor a fegyverek kihullanak a kezekből! Eljön a nap, amikor a Párizs és London, a Pétervár és Berlin, a Bécs és Torino közötti háborúk ugyanolyan abszurdnak tűnnek, mint a Rouen és Amiens, a Boston és Philadelphia közötti háborúk. Eljön a nap, amikor Ti, Franciaország, Oroszország, Olaszország, Anglia, Németország, Ti, a kontinens összes nemzete, anélkül, hogy le kellene mondanotok dicső egyéniségetek meghatározó jellemzőiről, szorosan egy magasabb szintű közösségben egyesültök és megalapítjátok a nagy európai testvériséget…

Eljön a nap, amikor nem lesznek más csataterek, csak a piacok, amelyek megnyílnak a kereskedelem előtt, és az elmék, melyek megnyílnak az ötletek előtt. Eljön a nap, amikor a puskagolyók és a bombák helyét a szavazatok, a nemzetek általános választójoga, és egy nagy, szuverén szenátus döntései veszik át, mely Európa számára azt jelenti majd, amit Angliának a Parlament és Franciaországnak a Nemzetgyűlés. Eljön a nap, amikor az ágyúkat múzeumokban fogják kiállítani, és az emberek azon tűnődnek majd, hogy vajon mi célt szolgálhattak. Eljön a nap, amikor két roppant csoport, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok, az egyik a másiknak kezét nyújtja a tengeren át, termékeikkel kereskednek, és megosztják egymással kereskedelmüket, iparukat, művészetüket és ötleteiket. […]És ehhez a naphoz nem kell 400 évnek sem eltelnie, ugyanis gyorsan múló időket élünk.”

Ahogy azt világosan láthatjuk, Victor Hugo Európai Egyesült Államokról alkotott víziója elsősorban békevízió volt. És egyúttal demokratikus vízió is volt, ahogy az már abból a korai elképzeléséből is látható, hogy Európának általános választójogra és egy nagy parlamentre van szüksége. Végezetül Hugo igen egyértelműen megfogalmazza azt a központi célt, mely mélyen az európai történelemben gyökerezik, és a mai napig fémjelzi az Európa erősebb integrációjáról szóló vitát, és mely számomra különösen nagy fontossággal bír: Európa nemzetei egyesüljenek egy magasabb szintű közösségben, egy nagy testvériségben, anélkül, hogy le kellene mondaniuk dicső egyéniségük meghatározó jellemzőiről.Egyesülve a sokféleségben” – ez az európai mottó, melyet kifejezetten tartalmaz az EU 2003. évi alkotmányszerződése, tehát már Victor Hugónál is szerepelt.

Így már érthető, hogy Hugo Európa számára olyan alkotmánystruktúrát kívánt, mint amilyen már akkoriban az Atlanti-óceán túlpartján létezett. A 19. század közepén ugyanis Svájc mellett az Amerikai Egyesült Államok volt a világon az egyetlen ország, ahol először konföderálisan, majd később föderálisan egyesültek eredetileg szuverén és meglehetősen különböző államok Maine és Louisiana között. Emellett az Amerikai Egyesült Államok volt, Svájc mellett, az egész világon az egyetlen megszilárdult demokrácia. Hugo, a demokratikus pacifista szemszögéből tehát egyenesen az Amerikai Egyesült Államok jelentette az ideális modellt a jövőben egyesülő Európáról alkotott utópisztikus elképzelése számára.

Hugo eredetileg pacifista-demokratikus motivációja magyarázza azt, hogy az Európai Egyesült Államokról alkotott elképzelése miért talált különösen nagy politikai visszhangra az Európát az I. világháború alatt ért szörnyű tapasztalatokat, különösen pedig a második világháború európai katasztrófáját követően.

Meglepő-e bárki számára az, hogy Altierio Spinelli, az olasz ellenálló – az Európai Közösségek egyik későbbi alapító atyja – a ventotenei kiáltványában szembeállította az akkori háborús és totalitárius rendszerrel kapcsolatos tapasztalatokat az Európai Egyesült Demokratikus Államok víziójával, melynek – ami 1942-ben figyelemre méltó volt! – része lett volna a demokratikus, nácitlanított Németország is? Annyira meglepő-e, hogy a német kereszténydemokrata Konrad Adenauer a háború, a náci diktatúra és a Gestapo-börtön után nyíltan azt a célt követte, hogy a fiatal Német Szövetségi Köztársaságot az Egyesült Európai Államok részévé tegye, melyet emlékirataiban „Németország nyugati szomszédai számára a legjobb és legtartósabb biztosítékként” nevezett? Vagy az, hogy a luxemburgi Joseph Bech, aki 1940–1945 között a nácik által megszállt Luxemburg száműzetésben működő kormányának külügyminisztere volt, Európa-elképzelését közvetlenül az Európai Egyesült Államok víziójából vezette le, ahogy azt 1960-ban a Károly-díj átadáson tartott beszédében is hangsúlyozta?

Különösen figyelemre méltó volt Winston Churchill, brit miniszterelnök híres zürichi beszéde. A Zürichi Egyetemen Churchill 1946-ban a tények szépítése nélkül beszélt Európa akkori helyzetéről: egy kontinensről, mely egy újabb gyilkos testvérháború után romokban hevert és csak egyetlen lehetősége volt arra, hogy polgárai számára ismét békét, biztonságot, szabadságot és jólétet teremtsen: „We must build a kind of United States of Europe” (Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell építenünk) – Churchill ezzel fordult az európai kormányokhoz. Churchill szerint az Európai Egyesült Államok alapjául az az elv szolgált volna, mely szerint a kis nemzetek ugyanakkora súllyal bírnának, mint a nagyok – ez egy olyan pont, amellyel én, luxemburgiként, kivételesen teljes mértékben egyetértek egy brit Európa-vízióval. Az európai család megbékéléséhez vezető elkerülhetetlen első lépésnek Churchill már akkor helyesen a Franciaország és Németország közötti partnerséget nevezte meg. Maga Nagy-Britannia egyébként nem lett volna része az Európai Egyesült Államoknak. Hiszen Nagy-Britannia akkoriban világot átfogó saját nemzetközösséggel rendelkezett. „Let Europe arise!” (Emeljük fel Európát!), Churchill ezzel a lángoló felszólítással zárta zürichi beszédét.

Ezek után azt mondhatnánk: rendben, ők a közvetlen háború utáni generációt képviselték. De nem kellett-e ennek a generációnak hamarosan belátnia, hogy az Európai Egyesült Államok nem volt megvalósítható? Nem kellett-e ennek legkésőbb 1954. augusztus 30-án a leglelkesebb európai föderalisták számára is világossá válnia? Annak idején ismeretesen a francia nemzetgyűlés utasította el ez Európai Védelmi Közösségről szóló szerződést. Emiatt már nem lehetett megerősíteni az ezzel párhuzamosan megtárgyalt szerződést az Európai Politikai Közösségről – mely a politikailag egyesült Európa első alkotmánydokumentuma, erősen ajánlott olvasmány. Úgy gondolhatnánk, hogy a háború utáni generáció politikusainak legkésőbb akkor le kellett mondaniuk az Európai Egyesült Államokkal kapcsolatos ambiciózus álmaikról.

Ez azonban nem így volt. Már néhány évvel később, 1957-ben újabb nekifutásra került sor. A Római Szerződések létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia-közösséget. Minden bizonnyal akkoriban ez elsősorban tisztán gazdasági és technikai együttműködésnek tűnhetett, a „funkcionális integráció érdekszövetségének”, ahogy azt Hans Peter Ipsen német jogász nevezte. A politikaibb kérdésekben történő együttműködéstől az 1954. évi rossz tapasztalatok miatt tudatosan eltekintettek. Ennek ellenére az EGK alapító államainak szilárd akarata volt, hogy a közös piacon való gazdasági egyesülést lépésenként egy annyira erős tényleges összetartozássá alakítsák, melynek eredményeként a kezdetben korlátozott integráció elkerülhetetlenül egy további, politikai integrációvá alakulna. A Római Szerződések alapító atyjai szerint egy ilyen túlcsordulás (spill over) ezek után közvetlenül egy föderális kormányzati formához, és ennek révén az Európai Egyesült Államok megvalósításához vezetne.

Így látta ezt pl. Walter Hallstein, a Bizottság első elnöke, amikor az Európai Közösségek állapotáról alkotott elképzeléseit az „A nem kiteljesült szövetségi állam” hangzatos címet viselő könyvében ismertette. Így látta ezt a két nagy német néppárt is. Az „Európai Egyesült Államok” célját 1992-ig kifejezetten szerepelt a CDU pártprogramjában. Az SPD ezt a követelést már 1925-ben felvette a heidelbergi programjába, mely 1959-ig volt érvényben.

Ez a vízió az európai pártcsaládokban is népszerű maradt. Jacques Santer, akkoriban Luxemburg kereszténydemokrata miniszterelnöke és azt megelőzően az Európai Néppárt pártelnöke, 1988. november 8-án a következőket nyilatkozta:

„Mi kereszténydemokraták az Európai Néppártban azt akarjuk, hogy az Európai Közösség Európai Egyesült Államokká váljon.”

E vízió legeltökéltebb szószólója a luxemburgi kereszténydemokratákon kívül kétségtelenül Helmut Kohl, volt német szövetségi kancellár. Hans-Peter Schwarz a néhány héttel ezelőtt megjelent Kohl-biográfiájában látványosan ismerteti, hogy Kohl mennyire határozott volt ebben a kérdésben. A Maastrichti Szerződésről szóló tárgyalások számára teljes mértékben az Európai Egyesült Államok jegyében álltak. Míg a legtöbb politikus figyelmét egyedül a gazdasági és monetáris unióról szóló kormányközi konferenciára és az Európa Központi Bank alapszabályára irányította, Kohl ismételten ambiciózus előrelépéseket követelt az ezzel párhuzamosan egybehívott, politikai unióról szóló kormányközi konferencián. Kohl számára mindkét kormányközi konferencia egyforma fontossággal bírt. Számára a monetáris unió és a politikai unió ugyanannak az éremnek a két oldala volt.

Kohl röviddel a Maastrichti Szerződés aláírását követően, 1991. május 31-én a CDU szövetségi elnöksége előtt az „Európai Egyesült Államokat” mint visszafordíthatatlan célt proklamálta – bár az új szerződéssel végül – Kohl reményeivel ellentétben – csak monetáris unió, és nem politikai unió valósult meg. 1992. április 3-án Kohl az egyik beszédében a következőképp értékelte a Maastrichti Szerződést (idézem):

„Maastrichtban lefektettük az alapkövet az Európa Unió kiteljesítéséhez. Az Európai Unióról szóló szerződés egy új, döntő szakaszt vezet be az európai megállapodások rendszerébe, mely néhány év alatt megteremti mindazt, amit a modern Európa alapító atyjai az utolsó háború után megálmodtak: az Európai Egyesült Államokat.”

Világosabban ezt nem lehetett megfogalmazni: A Maastrichti Szerződéssel nagy lépést tettünk a közös európai valuta felé. A logikusan következő lépés immáron egy karnyújtásnyira volt: a politikai unió, mely az Európai Egyesült Államokhoz vezetne.

Azonban nem így lett. Sőt, az Európai Egyesült Államokról alkotott álom ezt követően eltűnt a napirendről. Megállapíthatjuk, hogy a fogalmat 1993 óta gyakorlatilag nem alkalmazták. Még Helmut Kohl sem.

Mi okozta ezt a szemléletváltást? Ennek legfőbb oka az a különleges kompromisszum volt, melyre a tagállamok 1991-ben Maastrichtban a monetáris unió architektúrája tekintetében jutottak. A tagállamok abban egyeztek meg, hogy a monetáris uniót párhuzamos politikai unió nélkül hozzák létre. Ebben annak a vágynak a szertefoszlását láthatjuk, melyet Helmut Kohl, valamint épp a Benelux-államok számos Európa-politikusa képviselt, akik a párhuzamosan megvalósítandó politikai unió mellett álltak ki. Maastrichtban egy másik koncepció kerekedett felül. Létrehozták a független Európai Központi Bankot. Európai gazdasági kormányt azonban nem. A nagy hatalmú EKB-elnök mellé nem állítottak európai pénzügyminisztert, hanem 17 nemzeti pénzügyminisztert. Van közös európai valuta, de nincs említésre méltó közös európai költségvetés, melyet gazdaságpolitikai célokra lehetne felhasználni.

Ez az aszimmetrikus architektúra, melyet Maastrichtban hoztak létre, két politikai áramlat történelmi találkozásának eredménye volt. Az egyik az 1990-es évek elején „divatos” neoliberalizmus volt, melyet számos európai állam- és kormányfő követett. A neoliberális gondolkodásmód számára a maastrichti aszimmetrikus konstrukció egyenesen ideális volt. Ugyanis ez a konstrukció a piacokat erőssé tette, a politikát pedig gyengítette. Az egységes valutát egyedül a szerződésben előírt piaci fegyelem stabilizálta volna. Az európai szinten irányított gazdaság- és pénzügyi politika a neoliberális szemlélet szerint csak káros, piactorzító hatásokat eredményezett volna. Neoliberális olvasatban nem jelentett gyengeséget az, hogy a tagállamok továbbra is saját és különböző nemzeti gazdaság-, költségvetési, adó- és szociálpolitikát folytattak, sőt, erre a Maastrichti Szerződés vívmányaként tekintettek. Ezáltal ugyanis ezeken a politikai területeken a tagállamok közötti „rendszerek versenyében” kellett döntéseket hozni.

Az akkoriban uralkodó neoliberális gondolkodásmód Maastrichtban azok elképzeléseivel találkozott, akik a monetáris unió keretében történő hatáskör-átruházásokkal szemben alapvetően szkeptikusak voltak, és egyébiránt amennyire csak lehetett a nemzeti szuverenitás mellett tartottak ki. Így a brit tárgyalódelegáció Maastrichtban ragaszkodott ahhoz, hogy töröljék a „föderális” szót a politikai unióról szóló megállapodástervezet rendelkezéseiből. Az Európai Egyesült Államok szószólói számára ez súlyos vereséget jelentett.

Tehát az, hogy Maastrichtban az Európai Egyesült Államok helyett csak egy nem kiteljesült Uniót hoztak létre, a neoliberalizmust és a nemzetállamok szuverenitását képviselő gondolkodásmód történelmi találkozására vezethető vissza. Ezt a fejlődést Németországban a Szövetségi Alkotmánybíróság 1993. évi Maastricht-ítélete zárta le. A Szövetségi Alkotmánybíróság ugyanis egyértelműen rámutatott arra, hogy a tagállamok a Maastrichti Szerződés után is „a Szerződések urai” maradnak, és Németország szükség esetén akár ki is léphet a monetáris unióból. Ez egyenesen győzelmet jelentett mind a neoliberális, mind a szuverenitást hirdető iskola számára. „Búcsú a szuperállamtól. Az Európai Egyesült Államok nem fog megvalósulni” – Hermann Lübbe, liberálkonzervatív német filozófus ezekkel a szavakkal foglalta össze a Maastrichti Szerződéssel kapcsolatos következtetéseit az 1994. évi vitairatában.

Helmut Kohl egyébként mindezt nehéz szívvel vette tudomásul. Önéletrajzírója, Hans Peter Schwarz arról számol be, hogy Kohl a Szövetségi Alkotmánybíróság Maastricht-ítélete után a nyilvánosságban már nem használta az Európai Egyesült Államok kifejezést. A CDU egyik 1994. évi elnökségi ülésén azonban még egyszer megjegyezte, hogy „szerelme” évtizedekig ezé a kifejezésé volt.

Személy szerint én magam is tapasztaltam ezt a hangulatot a kereszténydemokrata pártokat egyesítő Európai Néppártban. Körülbelül a Maastrichti Szerződésről folytatott tárgyalásokkal egyidőben megbeszélések kezdődtek az olasz jobboldali konzervatív „Forza Italia” és a brit konzervatívok Európai Néppártba való felvételéről. Felvételük az Európai Néppártot az Európai Parlamentben hosszú időre a legerősebb frakcióvá tette. Ennek a hatalompolitikai célnak azonban magas ára volt: az Európai Néppártnak cserébe el kellett fogadnia, hogy a pártok alapszabályaiból törölték a kereszténység formálta föderális Európa célját és az Európai Egyesült Államok vízióját. Élénken emlékszem az akkori vitákra, melyek keretében egymásnak ütköztek a kereszténydemokrata meggyőződések és a hatalompolitikai számítások. Belga, holland és luxemburgi kereszténydemokraták egy csoportjával közösen az Európai Néppárt ezen új irányvonala ellen szavaztam. Hasonlóan gondolkodó társaimmal közösen megírtuk az athéni kereszténydemokrata nyilatkozatot. Azonban alulmaradtunk. A hatalompolitika fontosabb volt annál, amit az alapító atyák az európai egyesülés alatt értettek.

Ez a maastrichti tapasztalat indokolja, hogy mindenki, aki annak idején ennek részese volt – és ez az aktív politikusgeneráció még mindig egy jelentős része – manapság az Európa jövőjéről alkotott vízióját többnyire rezignáltan a következőképp ismerteti: „Fiatalként az Európai Egyesült Államokról álmodtam. Ma már jobban tudom, egész egyszerűen nem lehet megvalósítani. Realistának kell lennünk.” Ez a rezignált alapállás még jobban megerősödött, amikor 2005-ben az Európai Alkotmányszerződést – mely az utolsó próbálkozás volt arra, hogy a maastrichti európai uniót legalább részben politikai unióvá alakítsák – a franciaországi és holland népszavazásokon elutasították, bár 18 állam ezt a szerződést sikeresen megerősítette, ebből két állam – Luxemburg és Spanyolország – egyébként szintén népszavazásokon. Jean-Claude Juncker, luxemburgi miniszterelnökünk 2001-ben, a Maastrichti Szerződés tízéves évfordulója alkalmából a következőket nyilatkozta: „A Maastrichti Szerződésnek kellett volna az alkotmányunknak lennie”.

Amikor a polgárok és a politikusok ma azt kérdezik, hogy „Mi lesz Európával?”, vagy azt, hogy „Hová tart az európai egység vonata?”, rendszeresen kitérő választ adunk. „Nem akarunk szuperállamot”, legtöbbször ez az első mondat, amelyet attól való puszta félelemből adunk, nehogy a neoliberálisok, az állami szuverenitást képviselők vagy a német Szövetségi Alkotmánybíróság félreértsen minket. Aztán legtöbbször így folytatjuk: „Tudja, az EU egy sui generis konstrukció.” „Nem akarunk európai szövetségi államot, hanem egy konföderális vagy föderális konstrukciót”, vagy „Nemzetállamok szövetségét”.

Több év tapasztalatai után nagy megértéssel viseltetek az ilyen nyelvi szóvirágok iránt, akkor is, ha az államjogászok bizonyosan a hajukat tépik majd. Be kell hogy valljam, hogy az utóbbi években én magam is gyakran folyamodtam az ilyen szóvirágokhoz. Manapság azonban azt tapasztalom, hogy a polgárok ezt egyre inkább „mellébeszélésnek” tartják, és nincsenek meggyőzve. Ugyanis, ahogy azt egy polgár nemrég egy ausztriai városházi találkozót követően e-mailben megírta nekem: „Polgárként hogyan kellene azonosulnunk az Önök által dicsért európai projekttel, ha nem mondják meg őszintén, hogy hova is vezet ez az út? Ha Önök Európát továbbra is ennyire technokratikusan és bonyolultan fogalmazzák meg, akkor ne csodálkozzanak, hogy Önöket technokrataként tartjuk számon!” Hölgyeim és uraim, ez a polgár nincs nagy tévedésben. Sőt, igaza van.

Ezért itt az ideje annak, hogy a maastrichti traumatikus tapasztalatok ellenére ma ismét aktualizáljuk az Európai Egyesült Államok fogalmát. Néhány hónapja az Európai Egyesült Államok víziója egyenesen reneszánszát éli. A válság tekintetében minden párt számos vezető politikusa ismét nyomatékosan kiáll az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett, a sort olyan kereszténydemokratákkal kezdve, mint Ursula von der Leyen szövetségi munkaügyi miniszter és bizottsági kollégám, Günter Oettinger, folytatva az olyan szociáldemokratákkal és liberálisokkal, mint Ausztria volt szövetségi kancellárja, Alfred Gusenbauer, illetve a szövetségi külügyminiszter, Guido Westerwelle, egészen a zöldekig, mint Daniel Cohn-Bendit, az európai zöldek szókimondó frakcióvezetője. Sőt, a francia vállalkozások szövetsége, a MEDEF tavaly kampányt indított az Európai Egyesült Államokért. És amint azt Önök bizonyára tudják, ez év eleje óta én magam is több beszédben és újságcikkben kifejezetten kiálltam az Európai Egyesült Államok föderális víziója mellett. Természetesen az ilyen előretörések nem maradnak kritika nélkül Például Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke, és Volker Kauder, a CDU frakcióvezetője a német Bundestagban, nyilvánosan óva intenek attól, hogy a múlt rossz tapasztalatai után az Európai Egyesült Államokat ismét politikai céllá nyilvánítsák. Ehhez joguk van. Ez azonban nem változtat azon, hogy ez a fogalom és az erről folytatott vita ma ismét naprenden van. És ez így van jól.

Ennek oka természetesen a jelenlegi pénzügyi és államadósság-válság. Európa mindig a válságok idején talált erőt ahhoz, hogy előbbre vigye az integrációt. Meg vagyok győződve arról, hogy ez most is így lesz, és Európa a mostani válságból megerősödve kerülhet ki. A mostani válság különös jelentőséggel bír a föderális Európa koncepciójára nézve. Ez a válság ugyanis látványosan mutatja, hogy a Maastrichtban a neoliberálisok és az állami szuverenitást képviselők közötti együttműködésben létrehozott aszimmetrikus struktúra, melyre a monetáris unió épül, tartósan nem életképes.

Hölgyeim és Uraim,

Hogyan hihetjük el azt, hogy a kiegyensúlyozott államháztartás továbbra is egyedül piaci fegyelemmel és jogszabályokkal biztosítható – azután, hogy 20 évig azt láttuk, hogy sem a piac, sem pedig a legszigorúbb jogszabályok nem tudták hatékonyan megakadályozni a tagállamokban – így Németországban sem, mely sajnos hosszú ideig különösen rossz példát mutatott – az eladósodáson alapuló nemzeti gazdaságpolitikát? „Ha komolyan tartós és kiegyensúlyozott költségvetési politikát akarunk, az Európai Parlamentnek felelős európai pénzügyminiszterre van szükség, aki a tagállamokkal szemben egyértelműen meghatározott hatáskörökkel rendelkezik. A tetszés szerint eljáró hitelminősítő intézetek ezt minden bizonnyal nem helyettesíthetik!

Hogyan hihetjük komolyan, hogy növekedésorientált európai gazdaságpolitikát folytathatunk anélkül, hogy az Európai Unió említésre méltó költségvetési forrásokkal rendelkezne? Európában jelenleg heves vitát folytatunk arról, hogy uniós szinten a bruttó hazai termék 1%-a vagy 1,05%-át használják-e fel közös finanszírozási forrásként Brüsszelben – és közben azon csodálkozunk, hogy mi európaiak nehezebb helyzetben vagyunk az Amerikai Egyesült Államoknál, amikor kontinensünkön mobilizálni kívánjuk a növekedési tényezőket. Azonban az Amerikai Egyesült Államok Washingtonban az amerikai bruttó hazai termék kb. 35 %-át kitevő szövetségi költségvetéssel rendelkezik!

Hölgyeim és Uraim,

Valóban oly meglepő-e, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem szembesül a dollárba vetett bizalom megrendülésével, holott a legtöbb európai államhoz képest nagyobb az eladósodottsága, és az euróövezetben részt vevő államokhoz képest jóval nagyobb a költségvetési hiánya, és számos amerikai régió az utóbbi években csődöt jelentett? Nos, szerintem nem. Ugyanis, Európától eltérően, az USA-ban senki sem vonja kétségbe azt, hogy az USA a gazdasági és költségvetési nehézségek ellenére is föderációként egyben marad. Senki sem vonja kétségbe azt, hogy Minnesota az USA része marad – holott 2011 júniusában fizetésképtelenséget kellett bejelentenie. E hír kapcsán az USA-dollár árfolyama meg sem mozdult – annak ellenére, hogy Minnesota gazdasági súlya az USA-ban ahhoz hasonlítható, amit Görögország gazdaságilag az Európai Uniónak jelent.

Maastrichtban el akarták velünk hitetni, hogy visszafordíthatatlanul létrehozhatunk egy monetáris uniót és egy új világvalutát anélkül, hogy ezzel párhuzamosan létrehoznánk az Európai Egyesült Államokat. Ez tévedés volt és Maastricht eme tévedését ma korrigálnunk kell, ha továbbra is egy stabil, gazdaságilag virágzó Európában akarunk élni. És helyes, hogy a legtöbb tagállam állam- és kormányfői ezt időközben belátták. 2010 óta elkezdődött egy folyamat, melynek következményeként az európai monetáris unió alapjaiban fog átalakulni. Az Európai Tanács ezekben a napokban az uniós intézmények elnökeinek jelentése alapján négy új integrációs fokozaton dolgozik:

  • egy európai bankunió központi Európai Bankhatósággal,

  • európai költségvetési unió, egyrészt a nemzeti államháztartások feletti megerősített ellenőrzési mechanizmusokkal, másrészt saját európai pénzügyi kapacitás kialakításával,

  • európai gazdasági unió, melyben az eddigiekhez képest határozottabban kerül sor közös döntésekre gazdaság-, adó- és szociálpolitikai kérdésekben,

  • és végezetül: a politikai unió.

Ez a folyamat esélyeket nyújt, de kockázatokat is rejt. Kétségtelenül esély van arra, hogy most bepótoljuk mindazt, amit 1991-ben Maastrichtban elmulasztottunk, vagyis, hogy most politikailag kiteljesítsük a nem kiteljesült Uniót. Ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy újból csak néhány gazdasági és költségvetési reformra koncentrálunk, és hogy a nagy Egésznek, egy meggyőző, erős, demokratikus politikai uniónak megint nem szentelünk kellő figyelmet. Ezekben a napokban néhány fővárosban olyan tendenciák bontakoznak ki, amelyek véleményem szerint komoly aggodalomra adnak okot.

Engedjék meg, hogy kimondjam: az utóbbi három év alatt figyelemre méltó lépéseket tettünk monetáris uniónk stabilizálása érdekében. Az új Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM), mely akár 500 milliárd eurót aktiválhat, hogy szükség esetén az euróövezetben résztvevő államokat stabilizáljon, történelmi vívmány. Mint ahogy történelmi vívmány az európai költségvetési paktum is, melynek alapján 25 európai állam hitelesen elkötelezte magát a kiegyensúlyozott államháztartás és a nemzeti adósságplafonok mellett. Az Európai Központi Bank intézkedései is óriási jelentőséggel bírnak a tekintetben, hogy európai valutánk továbbra is stabil maradjon. De legyünk őszinték: mindezek az intézkedések kétségtelenül fontos intézkedések a válság leküzdésére. Időt nyerhetünk általuk, de minden bizonnyal nem helyettesíthetik az ingatag maastrichti konstrukció tartós stabilizálását.

A veszélyt ma elsősorban abban látom, hogy mind az ESM, mind a költségvetési paktum az európai szerződéseken kívüli, rögtönzött konstrukciók. A válságot tekintve minden bizonnyal nem születhetett más eredmény, gyors cselekvésre volt szükség. Demokratikus-parlamentáris szempontból azonban ez nem jelentheti a tartós megoldást. A jövőben ebben a tekintetben európai szinten alapvető döntések születnek az euróövezetben résztvevő államok politikájának gazdasági, pénzügyi és szociális irányvonalairól. Az ilyen döntéseket napi szinten hatékony demokratikus ellenőrzésnek kell alávetni. Véleményem szerint ez nem valósítható meg nemzeti miniszterek és államtitkárok kormányközi találkozóin, akiket 17 nemzeti parlament egyedileg, kis mértékben ellenőriz. Az európai szinten hozott ilyen döntéseket ugyanilyen európai szintű demokratikus ellenőrzésnek kell alávetni. Ezért úgy gondolom, hogy mind a költségvetési paktumot, mind az Európai Stabilitási Mechanizmust középtávon át kell vezetni az európai szerződésekbe, hogy ezáltal az Európai Parlament ellenőrzése alá kerüljenek.

„No taxation without representation” (Nincs adózás képviselet nélkül) – így hangzik egy fontos demokratikus alapelv. Ezt az alapelvet Európa jövőbeni alakításakor nagyon komolyan kell vennünk. Európa valódi gazdasági és monetáris unióban való erősebb integrálása szükségessé fogja tenni, hogy a rendkívül érzékeny döntéseket a jövőben európai szinten hozzák meg. Nem engedhetjük, hogy ezeket a döntéseket független pénzügyi szakértők trojkái egyedül hozzák meg! Ha Írországnak előírják, hogy államháztartása égetően szükséges konszolidálása érdekében történelmében először a lakosság vízellátására díjakat vessen ki, akkor egy ilyen döntésnek nemcsak szakmailag kell helyesnek lennie, hanem azt az Európai Parlamenten keresztül demokratikusan legitimálni is kell. Ugyanez érvényes azokra a brüsszeli előírásokra, amelyek a görögországi privatizációra, a luxemburgi bérindexálásra, vagy a németországi családi adózásra vonatkoznak, melyek már idén az európai szemeszter tárgyát képezték. Arról, hogy az ilyen előírások helyesek-e vagy helytelenek, véleményem szerint az Európai Parlamentben kell felelősségteljesen és a széles nyilvánosság előtt vitát folytatni.

Mindez szükségessé teszi az Európai Unió reformját, amely jóval túlmutat a monetáris unió működésén. Szükség van a mostani Európai Unió alapvetően politikai és demokratikus elmélyítésére. A vitapapírok, amelyek jelenleg az európai fővárosokban cirkulálnak, ezzel a kérdéssel még mindig nem elég határozottan, néha „Politikai Unió” címen foglalkoznak. Ezalatt azt értem, hogy ebben a kérdésben sokkal ambiciózusabbnak kell lennünk, ha nem akarjuk újra elkövetni a maastrichti hibákat. Kontinensünk jövőjéről világos, ambiciózus víziót kell alkotnunk egy erős és demokratikus Európáért, mely sokkal több annál, mint csupán egy nagy piac vagy egy stabil valuta.

José Manuel Barroso, a Bizottság elnöke az Unió helyzetéről tartott szeptemberi beszédében arra szólított fel, hogy az Európa politikai jövőjéről szóló vitában ne féljünk a szavaktól vagy fogalmaktól, hanem sokkal inkább világosan és bátran fogalmazzuk meg víziónkat. A világos szavakat nagyon fontosnak tartom, ha ezt a víziót a polgárokkal el kívánjuk fogadtatni.

Engedjék meg, hogy ezt egy példával illusztráljam: Önök már régóta megszokták, hogy a brüsszeli végrehajtó hatalmat „Európai Bizottságnak” nevezzük. De gondolják csak meg, hogy mit is jelent ez egy polgár számára? Brüsszelben biztosok döntenek – ennek máris technokrata és bürokratikus hangzása van, és nem politikai, demokratikusan legitimált döntésekre enged következtetni. Csodálkozzunk-e hát azon, ha egy bajorországi község polgármestere nem tud megbarátkozni a brüsszeli „versenybizottság” döntéseivel? Angela Merkel szövetségi kancellár ez év elején felszólított arra, hogy az Európai Bizottságot Európai Kormánnyá kell átalakítani. Ezt a fogalomcserét helyesnek tartom, mely már rég esedékes volt. Az Európai Bizottság már régóta nem olyan grémium, mely meg nem választott szakértőkből és technokratákból áll. Sokkal inkább ötévente az Európai Parlament közvetlenül megválasztott tagjai választják meg, méghozzá az európai választások eredményei alapján. Mielőtt egy biztost megválasztanának, a jelöltnek az Európai Parlament adott szakterületért felelős bizottságának három órás meghallgatásán kell átesnie. A meghallgatáson a legapróbb részletekig felmérik a jelölt szaktudását, értékrendjét és politikai irányultságát. Az Európai Parlament nem riad vissza az elől sem, hogy rossz eredmények esetén a jelöltet megbuktassák, amint azt Manfred Weber minden bizonnyal megerősítheti. Ha összehasonlítjuk ezt az eljárást a hasonló nemzeti szintű eljárásokkal, az Európai Bizottság tagjai demokratikusabb eljárás keretében kerülnek hivatalba, mint a szövetségi kormány vagy a tartományi kormány bármely tagja, akiket bármilyen parlamenti részvétel nélkül neveznek ki. Ehhez jön még az is, hogy számos biztost hivatalba lépésüket megelőzően megválasztották európai parlamenti képviselőnek. Engem immáron sorban ötödszörre választottak meg a luxemburgi polgárok az Európai Parlamentbe. És kívánatosnak tartanám, hogy a biztosok a jövőben az Európai Parlament tagjai közül kerüljenek ki. Ez még inkább megerősítené az európai kormány demokratikus legitimációját.

Legyünk ugyanolyan bátrak a politikailag egyesült Európa megvalósítani kívánt formájának leírásában, mint a német szövetségi kancellár. Egy föderális Európa – melyet nevezhetünk Európai Svájcnak, Európai Szövetségi Köztársaságnak, vagy Európai Egyesült Államoknak. Alapos mérlegelés után úgy gondolom, hogy az Európai Egyesült Államok kifejezés a legmegfelelőbb arra, hogy ezt a koncepciót elfogadtassuk a széles tömegekkel, de arra is, hogy az Európai Unió elérni kívánt végső állapotát találóan megfogalmazzuk.

Európai Svájc”, mint jövőkép – annak ellenére, hogy mély szimpátiát érzek a hagyományokban gazdag alpesi köztársaság iránt, ez az elnevezés nem jó hasonlat az egyesült Európa számára. Ugyanis az egyesült Európa minden bizonnyal nem semleges „résállam” lenne, hanem globális politikai szereplő, sőt, világhatalom. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Svájc a hivatalos elnevezése szerint a mai napig „Confoederatio”, vagyis konföderáció – holott már régóta megszilárdult szövetségi állam. Európa jövőjének svájci víziója ezért inkább további államjogi fogalomzavarokhoz, semmint azok eloszlatásához vezetne.

„Európai Szövetségi Köztársaság” – megértem, hogy itt Németországban néhányan támogatnák ezt a modellt. A jövő föderális Európája minden bizonnyal előnyös, ha nagymértékben merít a sikeres német föderalizmusból. Azonban engedjék meg, hogy luxemburgi szomszédként a következő megjegyzést tegyem: aki azt a benyomást kelti, hogy a világnak ismét német értékrend alapján kellene újraszerveződnie, még ha csak államjogi szempontból is, az más EU-államokban nem fog barátokra lelni.

Marad tehát az „Európai Egyesült Államok” kifejezés. Visszajutottunk tehát Victor Hugóhoz.

„Európai Egyesült Államok” – az egyesülés ebben a fogalomban lefektetett célja Victor Hugót követve azt a békegondolatot tükrözi, amely napjainkban is meghatározza az európai egyesülést, ami a figyelem középpontjába került azzal, hogy néhány nappal ezelőtt az Európai Uniónak ítélték a Nobel-békedíjat. Kontinensünknek sohasem szabad elfelejtenie a szörnyű történelméből levont tanulságokat.

„Európai Egyesült Államok”- a többes szám egyértelműen kifejezi, hogy nem egységállamról vagy szuperállamról van szó, hanem egy föderális alakzatról, melyben számos állam új szövetségre lép, és melyben tudatosan megőrzik az egyes államok sokféleségét és egyéniségét, mint ahogy azt Victor Hugo joggal hangsúlyozta.

Végezetül: Európai Egyesült Államok – ez egyértelműen jelzi, hogy az Amerikai Egyesült Államokéhoz hasonlítható demokratikus-föderális alkotmányformát kívánunk megteremteni, ezt azonban mégis az európai történelem, értékeink és kontinensünk különleges sokféleségének sajátos kontextusában kívánjuk megtenni. Igen, Európának az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlóan, kétkamarás rendszerre van szüksége. Sőt lehet, hogy egy nap az Európai Bizottság elnökét közvetlenül kell majd megválasztani, mint ahogy azt Wolfgang Schäuble szövetségi pénzügyminiszter javasolta és ahogy az nemrég az Európai Néppárt pártprogramjában is szerepelt. Az amerikai elnökválasztási kampány az utóbbi hetekben ismét szemléletesen rámutatott arra, hogy egy egyetlen személyről szóló döntésnek mekkora mobilizáló hatása lehet egy egész kontinens számára. Ez azonban megköveteli a politikusoktól, hogy készen álljanak és képesek legyenek arra, hogy az Ohio legtávolabbi részében működő városházán is közvetlen párbeszédet folytassanak a polgárokkal. Európában minden bizonnyal csak a több nyelvet beszélő jelölteknek lehet esélye egy ilyen közvetlen választási kampányban.

Az Európai Egyesült Államok lehetővé teszi nekünk, európaiaknak, hogy hangsúlyozzuk azokat a pontokat, amelyek megkülönböztetnek minket az Amerikai Egyesült Államoktól; azt, hogy miért csak az Amerikai Egyesült Államok alkotmánystruktúráját, nem pedig az alkotmányos valóságát akarjuk Európában átvenni. Európában így történelmi tapasztalataink alapján gyakran az Amerikai Egyesült Államoktól eltérően értelmezzük az értékeket és az alapvető jogokat, amit elsősorban az is mutat, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájában elutasítjuk a halálbüntetést és erőteljesen hangsúlyozzuk az adatvédelemhez való alapvető jogot. Európában emellett máshogy értelmezzük a piac és az állam közötti viszonyt, Európában ugyanis nem tiszta piacgazdaságra, hanem szociális piacgazdaságra törekedünk – még ha az Obama vezette Amerikai Egyesült Államok az egészségügy terén az európai irányba fejlődik is. És Európában természetesen teljesen más történelmi tapasztalatokkal rendelkezünk a nyelveink és kultúráink sokféleségét illetően – nem szabad azonban elfelejteni, hogy napjainkban már az USA-ban is a lakosság 16%-a spanyol anyanyelvű, növekvő tendenciával.

Hölgyeim és Uraim,

Ezzel előadásom végére értem. Igen, az Európai Egyesült Államokat helyes víziónak tartom ahhoz, hogy túllépjünk a jelenlegi válságon, de elsősorban a Maastrichti Szerződés hiányosságain. Európai kereszténydemokrataként ugyanis nem engedhetem meg, hogy a jövőről alkotott víziómat brit euroszkeptikusok diktálják! Érdeklődve látom azt is, hogy a „Die Welt” napilap felmérése alapján már ma a német lakosság 43%-a az Európai Egyesült Államok mellett foglal állást – még jóval azt megelőzően, hogy a vita rendesen beindult volna. Ez valóban nem egy rossz kiindulási pont.

Természetesen tudom, hogy az Európai Egyesült Államokat nem fogjuk tudni egyik napról a másikra megvalósítani. Ehhez nyilván új szerződésekre, Németországban pedig minden bizonnyal alaptörvény-módosításra lesz szükség, ebben számíthatunk a Szövetségi Alkotmánybíróságra! Ebben az összefüggésben azt a kérdést is meg kell válaszolnunk, vajon az összes EU-állam, vagy csak az euróövezetben résztvevő államok merik-e majd megtenni a lépést Európa föderális jövője felé. Nagy-Britannia álláspontja ebben stratégiailag döntő szerepet fog játszani, akkor is, ha Winston Churchill már 1946-ban a zürichi beszédében világossá tette a brit álláspontot az Európai Egyesült Államokhoz való viszonyulásáról. „We will be for, but not with it” (Támogatásunkkal, de nélkülünk) – a brit álláspont ezen összefoglalása a mai napig megőrizte érvényességét.

Azonban úgy gondolom, hogy Victor Hugo megállapításával megegyezően nem kell 400 évig várnunk az Európai Egyesült Államokra. Két világháború, 60 évnyi európai integrációs tapasztalat, és nem utolsó sorban az aktuális válság jelentősen felgyorsította a fejlődést. Sőt, Kenneth Rogoff és Carmen Reinhart közgazdászok a ”Most minden máshogy van” című könyvükben az elmúlt nyolc évszázad pénzügyi válságainak részletes elemzése alapján a következőket jósolják:

„A válság nyomása alatt egy olyan dinamika fog kialakulni, melyet ma még nem tudunk elképzelni: ennek végén az Európai Egyesült Államok jóval gyorsabban valósulna meg, mint azt a legtöbben gondolják.“

Igen tisztelt hölgyeim és uraim, nagyon biztos vagyok abban, hogy legalábbis az ebben a teremben tartózkodó hallgatóknak jó esélye van arra, hogy megérjék az Európai Egyesült Államokat.

Köszönöm figyelmüket, most pedig örömmel tekintek az Önökkel folytatandó izgalmas vita elébe.


Side Bar

My account

Manage your searches and email notifications


Help us improve our website