Chemin de navigation

Left navigation

Additional tools

EURÓPAI TANÁCS
AZ ELNÖK

HU

Cernobbio, 2012. szeptember 8.

(OR. en)

EUCO 162/12

PRESSE 370

PR PCE 137

Herman VAN ROMPUYNEK,
az Európai Tanács elnökének
az Ambrosetti Fórumon tartott
beszéde

A SZOLIDARITÁS PRÓBÁJA

Giorgio Napolitano elnök bölcs szavai arra indítanak, hogy mondandómat a tágabb összefüggések szemrevételezésével kezdjem.

Az európai államok együttműködése 1945 óta tart.

Ennek az egyre intenzívebbé váló közös munkának köszönhetően kontinensünkön béke honol, polgáraink jólétben élnek.

Érdemes észben tartani, hogy miért dolgozunk közösen, minden erőnkkel a gazdasági és pénzügyi válság leküzdéséért. Nem egyszerű pénzügyi műveletekről van csak szó: maga az európai projekt forog kockán.

Hogy Uniónk miért fontos számunkra, annak okait hosszan sorolhatnánk. A sor elején azonban ott áll az egyik legfontosabb ok: mert Európa borzasztó tragédiák árán tanulta meg, mi történik, ha mindannyian külön utakon járunk. És rögtön utána ott a másik is: mert tudjuk – és a bőrünkön érezzük –, hogy ha a jövőben is a globális szereplők között akarjuk tudni magunkat, akkor bizony egyesíteni kell erőinket.

Az, hogy az Európai Unió létezik, nem csak hasznos, hanem egyenesen létfontosságú számunkra.

Ezzel tisztában vannak a tagállamok, a vállalatvezetők, a közvélemény formálói és tudja a világ többi része is.

Polgáraink többsége számára azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Ezt pedig politikai realitásként kell kezelni.

Mégis, a pénzügyi válság terhe alatt valami változni látszik. Most kezdjük észrevenni, hogy az euró gyökeresen átformálta az Uniót, hogy teljesen új irányt adott a dolgok menetének.

Az euró előtti időkben Európát gyakran az eszmék szintjén, absztrakt képződményként emlegették. Ám ha konkrét eredményeket ért el, az mindig pozitívan befolyásolta az emberek életét.

Tegyük most félre a tejkvótákkal és az uborka görbületével kapcsolatos panaszokat, és azonnal láthatjuk, hogy ennek a játéknak nem voltak vesztesei.

Az euróválság nyomán a polgárok első ízben szembesültek azzal a makacs ténnyel, hogy az előnyökért néha fizetni kell. Hogy pénzügyi válság idején áldozni kell a közös valuta védelmére – anyagiakban és munkában egyaránt.

Az európai polgárok most először ébrednek rá, hogy egy csónakban eveznek. Hogy bármi is történik egy másik országban – a bankokkal, a különböző „lufikkal” vagy a költségvetésekkel –, az őket is érinti.

Az, hogy együtt viseljük a felelősséget a közös európai jólétért, fájdalmas felismerés azoknak, akik a saját országukban küszködni kénytelenek azért, hogy munkát találjanak vagy hogy megkeressék a napi betevőre valót.

Határozottan nem értek egyet azokkal, akik azt az elsietett következtetést vonják le a helyzetből, hogy a válság kiölte a szolidaritást az európai országokból. Ez nem így van! A válság megmutatta, mit jelent Uniónak lenni. Valójában az Unió történetében most először van igazán próbára téve a szolidaritás.

Természetesen vannak feszültségek és vannak korlátok. Vannak ellendrukkerek és kritikus hangok. Vannak rajzok és gúnyrajzok. Ezzel én tökéletesen tisztában vagyok. És mégis… És mégis egy heroikus kollektív erőfeszítésnek vagyunk tanúi, amelyben az euróövezet minden országa, minden uniós intézmény és minden polgár részt vesz: most megmérettetnek a politikai akaratok, a parlamenti többségek, az eszközök és az anyagi források, és azért dolgozunk mind, hogy segítsünk egymásnak, és együtt vészeljük át e válságot. Mi ez, ha nem valódi, példátlan mértékű szolidaritás?!

A számok magukért beszélnek: több százmilliárd eurónyi pénzügyi támogatásra vállaltunk kötelezettséget.

Senkinek nem szabad alábecsülnie ezt az egyöntetű politikai elkötelezettséget.

Amikor az Európai Tanács tagjaival vagy az euróövezeti vezetőkkel körbeüljük a tárgyalóasztalt, és kemény döntéseket hozunk mentőcsomagokról vagy költségvetési szabályokról, természetesen nem látok bele a jelenlevők fejébe, és nem vehetem biztosra, hogy mi motiválja őket.

Azonban egyvalami nyilvánvaló ezekben a tárgyalótermekben.

Nem csak az euró túlélése és fenntarthatósága érdekében dolgozunk. Nem, mi az euró sikerén – Európa sikerén munkálkodunk. Óvjuk az alapító atyák örökségét, és jobb jövőt építünk az eljövendő generációknak.

Itt, ezen a fórumon konkrétumokkal szeretném Önöknek igazolni, miért vagyok biztos benne, hogy sikerrel járunk. Három ilyen okot tudok.

Először is: Az EU vezetői között senki nem vonja többé kétségbe a válság egy nagyon fontos aspektusát: annak rendszerszintű jellegét.

Már mindannyian belátják, hogy a válság nem csak az egyes országok problémáiból összeadódó jelenség, hanem a gazdasági és monetáris unió szerkezetében rejlő hiányosságok eredménye. Mi, európaiak közös valutát készítettünk magunknak anélkül, hogy rendelkeztünk volna a védelmét szolgáló eszközökkel. Szabályokra építettünk anélkül, hogy gondoskodtunk volna az e szabályok betartatására, vagy egy válság kezelésére szolgáló eszközökről. Drámaian növeltük gazdasági és pénzügyi egymásrautaltságunkat anélkül, hogy az összes politikai következtetést levontuk volna. Az elmúlt két évben kétségkívül orvosoltuk a legnyilvánvalóbb gyengeségeket, most azonban minőségi ugrásra kell készülnünk.

Ami az elmúlt hónapokban – mondjuk március és június között – változott, az az, hogy elhatároztuk, hogy leásunk a dolgok gyökeréig. Az euróövezeti vezetők immár tabuk nélkül beszélnek valamennyi kapcsolódó kérdésről. A jelenlegi munka sürgős, azonban alaposságot is igényel. A felületi kezelés itt nem segít. Minden vezető tisztában van azzal is, hogy a rövid távú gondokat nem lehet anélkül kezelni, hogy ne keresnénk megoldást a hosszú távú kihívásokra is. Gondoljanak bele: ha azt akarjuk, hogy a befektetők tíz éves futamidejű államkötvényeket vásároljanak, meg kell mutatnunk nekik, hogy hogyan képzeljük el az euróövezetet tíz év múlva… És ha azt akarjuk, hogy polgáraink támogassanak olyan döntéseket, amelyek sokuk számára áldozatokkal, nehéz időkkel és költségekkel járnak, meg kell győznünk őket arról, hogy érdemes megtenni ezeket az erőfeszítéseket, hogy így fognak a dolgok jobbra fordulni. Az eredményeink alapján fognak megítélni minket.

Most előttünk a lehetőség, hogy befejezzük a félig kész házat. Történelmi jelentőségű kötelességünk ezt véghezvinni.

Ez az oka annak, hogy az eurózóna vezetői felkértek arra, hogy irányításommal alaposan gondoljunk végig minden lehetőséget. Júniusban már összegeztem első gondolataimat egy jelentésben, amelyet a Bizottság, az eurócsoport és a Központi Bank elnökével karöltve készítettem, most pedig e mérlegelési folyamat következő fázisába léptünk. Erről néhány perc múlva bővebben is szólok majd.

Előbb azonban hadd térjek rá a második okra, ami miatt biztos vagyok benne, hogy legyőzzük a válságot: a tagállamok ambiciózus gazdasági reformokat hajtanak végre, amelyek már hozzák az elvárt eredményeket. Nem csak a múlt mértéktelenségeit kell ellensúlyoznunk, hanem igazodnunk kell egy olyan világhoz, amelyben egyre nagyobb szerephez jut a verseny. Bizonyos értelemben a felelősségvállalás próbájáról van szó. E strukturális reformok kulcsfontosságúak országaink gazdaságainak jövője szempontjából, és azért, hogy biztosítani tudjuk a növekedést, és munkahelyeket tudjunk teremteni. Ezt a munkát mindenképpen el kell végezni: euróval vagy anélkül, Unióval vagy anélkül.

Eredmények pedig máris vannak. A nyomás alatt álló euróövezeti gazdaságok folyamatosan nyerik vissza versenyképességüket, és az eurózónában egyre csökkennek a káros hatású egyensúlyhiányok. Vegyük például a kereskedelmet: A folyó fizetési mérleg hiánya Spanyolországban a válság előtt nagy, 10%-os volt. Ez a hiány nagyrészt megszűnt, és Spanyolország mára nettó exportőrként kereskedik az euróövezettel. Portugália kétharmadával csökkentette a folyó fizetési mérleg hiányát, a görög export pedig gyorsabban nő, mint az Unió bármely más országáé.

A strukturális reformok terén is jelentős az előrelépés. Spanyolország és Portugália hatékonyabbá tette munkaerőpiacát, és ez máris alacsonyabb munkaerőköltségekhez vezetett, hosszabb távon pedig a munkahelyteremtéshez is hozzá fog járulni.

Írország minden fronton olyan komoly sikereket ér el, hogy Dublin júliusban visszatérhetett a nemzetközi kötvénypiacokra, és komoly befektetések érkeznek az országba az Egyesült Államokból.

Olaszországot és a Monti-kormány által véghezvitt látványos reformokat is figyelő szemekkel kíséri a világ. E reformok célja, hogy Olaszország újra elfoglalhassa régi helyét Európa legnagyobb gazdaságai között, és – ahogy Napolitano elnök úr is hangsúlyozta – újra központi szerepet vállalhasson az európai integrációban, ahogyan tette azt korábban is, egészen a Római Szerződés hatálybalépése óta.

Olaszország gyökeres változtatásokat hajt végre gazdaságában: monopóliumokat tör meg, küzd a hagyományos érdekhatalmak ellen, nagy erőkkel igyekszik munkahelyeket teremteni, és folytatja a korábban megkezdett költségvetési konszolidációt is.

Ehhez hosszantartó közös munkára van szükség, amelyben egyaránt ki kell vennie a részét a kormánynak, a cégeknek és az olasz népnek is, de éppen ettől válik ez a folyamat igazságossá.

Látva az eddigi eredményeket, az eltökéltséget, hogy egyenként minden egyes problémát orvosoljanak, azt a buzgalmat, amellyel az olaszok ezeket az erőfeszítéseket végzik, nincs kétségem afelől, hogy e fáradhatatlanul, nap nap után végzett munkát siker koronázza majd.

A reformok kifizetődnek, ezt sok-sok példa alátámasztja.

A reformokhoz azonban idő is kell: időbe telik dönteni róluk, és időbe telik, amíg láthatók lesznek az eredményeik. Idő kell ahhoz, hogy hatásuk kimutatható legyen, és még több, hogy ez a reálgazdaságban is érezhető legyen. A korábban említettek csak első hírmondói az eredményességnek– sokkal többet látunk majd később.

Ezzel pedig eljutottam a harmadik okhoz, amely miatt biztos vagyok a sikerben: amíg e reformok zajlanak, Európa készen áll segíteni, ha szükség van rá.

Egyes országok esetében a magas kockázati felárak nem mindig indokoltak, és van, hogy nem tükrözik a gazdasági fundamentumokat és a reformtörekvéseket – és most nagyon finoman fogalmaztam. Más országokban pedig túlontúl alacsonyak a kamatlábak…

A magas kockázati felárak károsan hathatnak az euróövezet egészének stabilitására is. Ilyen esetekre megvannak az eszközeink és az egyértelmű politikai akarat is arra, hogy többet tegyünk. Az euróövezeti vezetők júniusban kijelentették, hogy készen állnak rugalmasan és hatékonyan használni a rendelkezésre álló eszközöket. Ugyanezen az ülésen áttörést értünk el a bankuniót illetően is. Két napja pedig az Európai Központi Bank bemutatta azt a keretet, amelynek segítségével érdemi lépéseket tudunk tenni – feltéve ha a tagállamok folytatják a kiigazításra tett erőfeszítéseket.

Összeállt tehát a triptichon: az egyik oldalon a pénzügyi stabilitást célzó rövid távú intézkedések, a másikon a gazdasági és monetáris unióra vonatkozó hosszú távú elképzelés, középütt pedig a minden egyes tagállamban végrehajtandó mélyreható reformok. Ez a hármas garantálja, hogy az euró maradandó legyen. A közös valuta integritása iránt valamennyi európai vezető és intézmény elkötelezett. Amíg Görögország ragaszkodik az euróhoz, addig társai továbbra is teljes mértékben támogatni fogják az erőfeszítéseit.

Korábban említettem, hogy jelenleg módszeresen vizsgáljuk, milyen jövőképek állhatnak a gazdasági és monetáris unió előtt. A júniusi jelentésemben egy valódi gazdasági és monetáris unió képét vázoltam fel, és ismertettem arra vonatkozó elképzeléseimet, hogy miként lehetne azt végérvényesen erőssé és stabillá tenni.

E jelentés alapján az euróövezeti vezetők megbíztak, hogy dolgozzak ki egy precíz, pontos időpontokat szabó ütemtervet. Jelenleg a Bizottság, a Központi Bank és az eurócsoport elnökével közösen dolgozunk ezen a terven, és még idén benyújtjuk azt az Európai Tanácsnak.

Munkánk során négy állomásra összpontosítunk:

Először is: a bankunióra. Célunk elkerülni, hogy rendre az adófizetőknek kelljen állniuk a bankcsődök költségeit.

A második állomás: a költségvetési unió. Egyebek mellett jobb központi érvényesítő eszközökre és több szolidaritási mechanizmusra van szükség a nem fenntartható költségvetési hiányok elkerülése érdekében.

A harmadik: a gazdasági unió. Ezáltal közösen javíthatjuk a teljes euróövezet belső és külső versenyképességét.

Végül pedig az utolsó állomás a mélyebb politikai unió. Így biztosíthatjuk, hogy a korábban említett intézkedések demokratikus legitimitása erősebb legyen, és komolyabb elszámoltathatóság társuljon hozzájuk.

E négy állomás szorosan összekapcsolódik. A négy unió kölcsönösen erősíti egymást, és mindre szükség van ahhoz, hogy a gazdasági és monetáris unió tökéletesen stabil és biztos legyen. Ennek az elképzelésnek a megvalósítása időigényes, és szükségszerűen egy fokozatos folyamat lesz. Ahhoz azonban, hogy célba érjünk, most kell útra kelnünk.

Egyesek azt próbálják elhitetni velünk, hogy pusztán két választásunk van: a felbomlás vagy az azonnali föderációvá válás. Nos, tévednek. Európa nem így működik. Nem forradalommal fogjuk legyőzni a válságot, hanem reformokkal és fejlődéssel. Nem egy állam vagyunk, hanem egy Unió, és mint ilyen, még erősebbé kell válnunk.

Most az a feladatunk, hogy meghatározzuk, mit és mikor lépjünk. Először is a teendők tartalmi részét kell helyesen kidolgoznunk, csak ezután beszélhetünk a hogyanról, valamint a jogi és intézményi eszközökről.

Engedjék meg, hogy pillanatnyilag egy állomásra helyezzem a hangsúlyt: a bankunióra.

Bebizonyosodott, hogy a bankok és a tagállami felügyeletek képtelenek kezelni az integrált pénzügyi piacon jelentkező rendszerszintű kockázatokat. Ez olyan mértékű nyomást gyakorolt egyes országok államháztartásaira, ami a teljes eurózóna pénzügyi stabilitását veszélybe sodorta. A bankszektor válsága és az euróövezet államadósságára hatást gyakorló válság közötti ördögi kör megszakításához jobb megelőző mechanizmusokra van szükség.

Ezen a ponton el szeretnék oszlatni minden félreértést: amit mi szeretnénk, az semmi esetre sem a bankok uniója, hanem egy olyan keret, melynek révén jobban kezelhetők a sérülékeny, erkölcsi kockázatokat hordozó, mégis tekintélyes súlyt képviselő bankszektorral összefüggő kockázatok.

Ez azt jeleni, hogy létre kellene hozni egy olyan rendszert, amely minden euróövezeti bankot felügyelne, valamint garanciát kellene kidolgozni az euróövezeti ügyfélbetétek biztosítására, és egy nemzetek feletti keretet kellene teremteni, amely segít a fizetésképtelenné váló pénzintézetek átszervezésében és szanálásában, és amelyet egy olyan közös pénzügyi védőháló biztosít, amely a lehető legkevesebb költséggel jár az adófizetők számára.

Ez a két elem, a közös felügyelet és a közös bankszanálás csak együtt valósulhat meg. Hiszen hogyan kezelhetnék a bankcsődökhöz kapcsolódó kockázatokat a nemzeti hatóságok, ha a felügyeleti feladatokat már átadták másnak, és többé nem az övék ez a felelősség?

Gyorsan kell hát dolgoznunk a bankfelügyeleten, de megfelelő időkereteket biztosító világos ütemtervvel kell rendelkeznünk a közös bankszanálás és a betétgaranciák megteremtésére vonatkozóan is. Az Európai Bizottság nemsokára javaslatot tesz egy egységes európai bankfelügyelet létrehozására: ez lesz az első, de korántsem az utolsó fontos lépés ebbe az irányba.

Egy hosszú távú terven dolgozunk tehát, mégpedig úgy, hogy közben nap mint nap foglalkozunk a válság közvetlen hatásaival is.

Újra leszögezem: távolról sem csak gyakorlati problémamegoldásról van szó, mindez legalább annyira – ha nem jobban – politikai meggyőződés kérdése is. Arról van szó, hogy döntenünk kell, milyen Európában kívánunk élni. Figyeljenek meg csak minden hangot, amelyet az európai országokban az euróval kapcsolatos viták során hallani lehet. E hangok a rövidítések és a szakszavak – EFSF, középtávú költségvetési célok, jelentős piaci erők és így tovább – mögé rejtőzve valójában igazságosságról, felelősségvállalásról és szolidaritásról beszélnek, arról, hogy saját nemzeti határainkon átlépve legyünk vagy ne legyünk részesei egy szélesebb európai közösségnek.

A vezetőknek ki kell állniuk, és sok mindent el kell magyarázniuk. El kell oszlatniuk például a szavazók legkomolyabb aggályait a foglalkoztatással kapcsolatban: Európa nem veszélyezteti a munkahelyeket, Európa teremti a munkahelyeket!

Oly sok egyéb területre is igaz ez: az Unió nem a probléma, az Unió a megoldás része.

Korábban azt mondtam, ez az első igazi próbája a szolidaritásnak az Európai Unióban. Most azt is elmondom, hogy nincs kétségem afelől, hogy kiálljuk ezt a próbát.

Ugyanúgy, ahogy a felelősségvállalás próbáját is. Meggyőződésem, hogy azok az erők, amelyek Európát összetartják, sokkal erősebbek azoknál, melyek széthúznak bennünket.

Társadalmaink egyedülálló szövete a legnagyobb erősségünk. E kelmét a béke, a gazdasági fejlődés, a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság szálaiból szőtték, és mi büszkén viseljük. Ez az üzenetünk polgáraink és az egész világ felé ma – és ez lesz holnap is.


Side Bar

Mon compte

Gérez vos recherches et notifications par email


Aidez-nous à améliorer ce site