Navigation path

Left navigation

Additional tools

MEMO/05/84

Brüsszel, 2005. március 8.

A kibocsátás-kereskedelemmel és a nemzeti kiosztási tervekkel kapcsolatos kérdések és válaszok

(2005. május 25-i frissített változat)

1) Mi a kibocsátás-kereskedelem célja?

A kibocsátás-kereskedelmi rendszer[1] (ETS) az éghajlatváltozás elleni küzdelem meghatározó eleme. Ez a CO2-kibocsátás első nemzetközi kereskedelmi rendszere a világon. Közel 12 000 létesítmény tartozik a hatálya alá, ezek Európa CO2-kibocsátásának majdnem feléért felelősek.

A kibocsátás kereskedelem célja annak segítése, hogy az EU-tagállamok a Kiotói Jegyzőkönyvből eredő kötelezettségeiknek meg tudjanak felelni. A kibocsátás-kereskedelem nem foglal magában új környezetvédelmi célokat, hanem lehetővé teszi a Kiotói Jegyzőkönyv értelmében már meghatározott céloknak való olcsóbb megfelelést. A résztvevő vállalatok számára a kibocsátási egységek megvásárlására vagy eladására biztosított lehetőség a célok alacsonyabb költségen történő megvalósítását jelenti. Ha a kibocsátás-kereskedelmi rendszert nem fogadták volna el, akkor más, költségesebb intézkedéseket kellett volna végrehajtani.

2) Mi határozza meg a kibocsátási egységek árát?

A Bizottság nem alakított ki álláspontot azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a kibocsátási egységek ára. Az ár a kereslet és kínálat függvénye ugyanúgy, mint bármely más szabad piacon. A piaci közvetítők jegyzésre vagy árverésre fogadják el a felajánlott kibocsátási egységeket. A Bizottság a kibocsátási egységek piacába nem avatkozik be. Torzulások bekövetkezése esetén a versenyjogot kell alkalmazni úgy, ahogy az bármely más piac esetében történik.

3) Mi a nemzeti kiosztási tervek célja?

A nemzeti kiosztási tervek (NKT) meghatározzák a CO2-kibocsátás összmennyiségét, amelyet a tagállamok vállalataik számára engedélyeznek, és amely mennyiséget a vállalatok maguk eladhatnak vagy megvásárolhatnak. Ez azt jelenti, hogy minden tagállamnak előzetesen meg kell határoznia a 2005-től 2007-ig terjedő első kereskedési időszakra szétosztandó kibocsátási egység mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyit kapnak meg a kibocsátás-kereskedelmi rendszer hatálya alá tartozó egyes üzemek.

A gondolat hátterében az áll, hogy a tagállamok korlátozzák a CO2-kibocsátást az energia- és ipari ágazatban kibocsátási egységek szétosztása révén, ezáltal hiányt hoznak létre, hogy a későbbiekben egy működő piac fejlődhessen ki, valamint a teljes kibocsátás ténylegesen csökkenhessen ennek következtében.

Minden tagállamnak el kellett készítenie és meg kellett jelentetnie az NKT-jét 2004. március 31-ig (2004. május 1-ig a 10 új tagállamnak).

4) Milyen kritériumok alapján értékeli a Bizottság a kiosztási terveket, és mennyi ideje van erre?

A kiosztási tervek értékelése a kibocsátás-kereskedelmi irányelv III. mellékletében található 11 közös kritériumon alapszik. Az 1. kritérium szerint a javasolt kibocsátási egység összmennyiségének összhangban kell állnia a tagállam kiotói céljával. Ez azt jelenti, hogy a tagállamnak meg kell bizonyosodnia arról, hogy az üzemeknek biztosított kiosztás lehetővé teszi számára a kiotói célnak való megfelelést.

Természetesen a tagállam más intézkedést is hozhat, illetve hoznia is kell. Más ágazatok is bocsátanak ki üvegházhatást okozó gázokat: az EU-ban a közlekedés az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának 21%-ért felelős, a háztartások és kisvállalkozások 17%-ért, a mezőgazdaság 10%-ért. Tehát a tagállamok intézkedéseket hozhatnak, illetve hozniuk kell ezekben az ágazatokban is a kibocsátás csökkentésére. Ráadásul a tagállamok megtervezhetik kibocsátásikredit-vásárlásaikat a kiotói projektalapú mechanizmusok révén – ideértve a Kiotói Jegyzőkönyv szerinti Tiszta Fejlesztési Mechanizmust (TFM) és Együttes Végrehajtást (EV), valamint a nemzetközi kibocsátási egységek kereskedelmét. A TKM és az EV lehetővé teszi a kormányok számára a kibocsátás-csökkentési projektek végrehajtását külföldön, illetve az elért csökkentésnek saját kiotói céljaik ellenében történő elszámolását. Az EV megvalósítható más iparosodott, kiotói célokkal rendelkező országokban, míg a TKM-projektek színhelyei olyan fejlődő országok, amelyek nem rendelkeznek a Kiotói Jegyzőkönyv hatálya alá tartozó célokkal.

Mindezeket az intézkedéseket és tervezett eredményeiket meg kell említeni a kiosztási tervekben. Az 1. kritérium szerint a Bizottság értékeli, hogy a kibocsátás-kereskedelemben szereplő iparági kibocsátási szintek – ezekkel az egyéb intézkedésekkel együtt – lehetővé teszik-e az adott tagállam számára saját kiotói céljainak betartását. Mivel csak a különböző politikák és intézkedések kombinált hatása teszi lehetővé a tagállamok számára céljaik elérését, az irányelv a Kiotóhoz vezető “ösvényről” beszél. Néhány egyéb kritérium értelmében a tagállamoknak minden ágazaton belül értékelniük kell a kibocsátás alakulását és a csökkentés lehetőségeit.

Ráadásul vannak olyan kritériumok, amelyek biztosítani igyekeznek a megkülönböztetés-mentességet a vállalatok és a különböző ágazatok között, illetve az EU verseny- és állami támogatási szabályainak való megfelelést. Más kritériumok az új kibocsátóknak szóló terv rendelkezéseire, a korai kibocsátás-csökkentési erőfeszítésekre és a tiszta technológia elhelyezésére vonatkoznak.

A Bizottság útmutatást tett közzé 2004. január elején ezeknek a kiosztási kritériumoknak a végrehajtásáról. Ha a Bizottság úgy találja, hogy egy terv nincs összhangban ezekkel a kritériumokkal, illetve az EU-Szerződéssel, akkor részben vagy teljes egészében elutasíthatja azt.

Ha a Bizottság nem utasította el a terv egyik szempontját sem, a tagállam egy végső kiosztási határozatot hozhat. A bizottsági határozatot attól a dátumtól számított három hónapon belül kell meghozni, amikor a tagállam a Bizottságot a nemzeti kiosztási tervről értesítette.

5) Ez azt jelenti, hogy egy tagállam nem oszthat szét annyi kibocsátási egységet, amennyit akar?

Igen. Az egy tagállam által szétosztható kibocsátási egységek mennyiségét a 11 követelmény határozza meg. Az irányelv kifejezetten nem írja elő a kibocsátási egységek számát, de minden tagállamnak be kell tartania a kritériumokat.

Ez azt jelenti, hogy a gyakorlatban mozgásterük korlátozott. Ha egy tagállam túl nagyvonalú lenne a kibocsátási egységek szétosztásakor, nemcsak, hogy a terv nem felelne meg a későbbiekben néhány kiosztási kritériumnak, de a tagállam elszalasztaná egyben annak lehetőségét is, hogy a kibocsátás-kereskedelmi rendszert használhassa eszközként a kiotói céloknak való megfelelés elősegítéséhez. És abban az esetben, ha túl sok kibocsátási egységet osztanak szét, nem keletkezne hiány sem, és ezáltal piac sem alakulna ki.

6) Hány tervet értékelt a Bizottság eddig?

2004. július 7-én a Bizottság befejezte az első nyolc terv értékelését. Feltétel nélkül elfogadott öt tervet (Dániáét, Írországét, Hollandiáét, Szlovéniáét, Svédországét), és részben elutasította a másik hármat – Ausztriáét, Németországét és az Egyesült Királyságét.

2004. október 20-án a Bizottság befejezte a második nyolc terv értékelését. Feltétel nélkül elfogadott hat tervet (Belgiumét, Észtországét, Lettországét, Luxemburgét, a Szlovák Köztársaságét és Portugáliáét), és feltételesen fogadta el a további kettőt – Finnországét és Franciaországét.

2004. december végén, a harmadik körben, a Bizottság befejezte további öt terv értékelését. Feltétel nélkül elfogadott négy tervet (Ciprusét, Magyarországét, Litvániáét és Máltáét), és feltételesen jóváhagyta a spanyol tervet.

A 2005. március 8-án a Bizottság feltételesen jóváhagyta a lengyel tervet, 2005. április 12-én pedig feltételesen elfogadta a cseh tervet. 2005. május 25-én az olasz terv is feltételesen elfogadásra került. Az értékelt tervek száma így 24-re emelkedett.

Minden egyes feltételes jóváhagyás esetében a Bizottság megjelölte azokat a lépéseket, amelyeket meg kell tennie a tagállamnak ahhoz, hogy a terv teljes mértékben elfogadhatóvá váljon.

7) Mi indokolta azt, hogy a Bizottság változtatásokat kért a tervekben?

A Bizottság három, általános jelentőségű területen jelölte meg a problémákat:

  • ha a kiosztás, amelyet egy tagállam a 2005-2007-es kereskedési időszakra választ, veszélyezteti a tagállam kiotói céljának megvalósítását (túlzott kiosztás);
  • ha a kiosztás volumene a 2005-2007-es kereskedési időszakra nincs összhangban a kiotói cél eléréséhez szükséges előrehaladással, azaz a kiosztás meghaladja a tervezett kibocsátást;
  • ha egy tagállam úgynevezett „utólagos kiigazítást” szándékozik végezni a kiosztásokkal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok azt tervezik, hogy beavatkoznak a piac alakulásába a kiosztás megtörténte után, és újraosztják a szétosztott kibocsátási egységeket a résztvevő vállalatok között a 2005-2007-es kereskedési időszakban.

A túlzott kiosztás eltérő okokból származhat:

Először abból, amikor egy tagállam nem indokolja, hogy a kiotói cél a 2008-2012-es időszakban hogyan kerül betartásra, hanem a későbbiekben meghozandó intézkedésekkel szándékozik ezt a kérdést megoldani.

Másodszor, amikor egy tagállam jelzi azon szándékát, hogy kiotói krediteket vásároljon, de nem jelzi hihető és megbízható lépésekkel, hogyan valósítja meg ezeket a vásárlásokat.

Harmadszor, amikor egy tagállam terveit előrejelzésekre alapozza (beleértve a gazdasági és kibocsátás-növekedési ütem előrejelzését), amelyek nincsenek összhangban és eltúlzottak a hivatalos növekedési előrejelzésekhez viszonyítva, amelyeket a tagállam maga vagy egyéb, pártatlan források adnak ki.

Az utólagos kiigazítások összeegyeztethetetlenek a jogi keretekkel, és olyan beavatkozást jelentenek, amelyek piaci zavart, illetve a vállalatok esetében bizonytalanságot okoznak. Abban az esetben például, ha egy vállalat azzal a lehetőséggel szembesül, hogy a kormányzat elveheti a kibocsátási egységeket, miután a kibocsátást csökkentette, vonakodni fog ennek megtételétől. És, ha a vállalatok azt hiszik, hogy újabb kibocsátási egységeket kaphatnak kormányaiktól ingyenesen, akkor ezt az utat választják, mintsem, hogy a piacon kibocsátási egységeket vásároljanak.

8) Mi történik akkor, ha a Bizottság elutasít egy nemzeti kiosztási tervet?

Egy nemzeti kiosztási terv elutasítása azt jelenti, hogy a tagállam nem folytathatja a terv végrehajtását az abban felvázolt formában, azaz nem oszthatja szét a tervezett számú kibocsátási egységet. A Bizottságnak meg kell indokolnia minden egyes elutasítási döntését. Ezek az indoklások útmutatást nyújtanak a tagállam számára arra nézve, hogy a tervet hogyan tegye a kiosztási kritériumokkal összeegyeztethetővé.

Ha azok a tagállamok, amelyeknek terveit részben elutasították, végrehajtják a javasolt változtatásokat, akkor nem kell, hogy terveiket másodszor is benyújtsák a Bizottságnak, hanem automatikusan megfelelnek a kibocsátás-kereskedelemnek.

9) Változtathat egy tagállam a terven bizottsági jóváhagyás után?

A bizottsági jóváhagyás után a tagállamnak végső kiosztási döntést kell hoznia nemzeti szinten. Mielőtt ezt megtenné, megváltoztathatja a kibocsátási egységek számát, amelyeket az egyes üzemeknek szán - helyesebb adatszolgáltatásból következően, például akkor, ha múltbeli kibocsátási adatokat használ fel üzemi szintű kiosztási képletekhez. Egy tagállam azonban semmilyen körülmények között sem növelheti a teljes kibocsátásiegység-számot, amelyet forgalomba kíván helyezni.

Akkor, amikor a végső kiosztási döntést nemzeti szinten meghozták, és a végső tervet közzétették, semmilyen további változtatás nem végezhető a teljes kibocsátásiegység-számmal vagy üzemi lebontással kapcsolatban. A végső kiosztási döntés a kiosztási folyamat végét jelzi, és formálisan megnyitja a kibocsátási egységek piacát az illető tagállamban.

10) Van-e a tagállamoknak beleszólásuk egymás terveibe?

Míg a Bizottság viseli a kizárólagos felelősséget a tervek értékeléséért, az irányelv előírja, hogy a tagállamok képviselőiből álló Éghajlatváltozási Bizottság minden tervet mérlegeljen. Az Éghajlatváltozási Bizottság a tervek megvitatásának fóruma. A Bizottság, az Éghajlatváltozási Bizottság elnökeként nyomon követi ezeket a vitákat, és az értékelésnél figyelembe veszi a levont következtetéseket.

Általános kiindulópontként az Éghajlatváltozási Bizottság hangsúlyozta a nemzeti kiosztási tervek jelentőségét az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszere működésének és hatékonyságának biztosításában, valamint az EU éghajlatváltozással kapcsolatos nemzetközi vezető szerepének és hitelességének fenntartásában és megerősítésében.

11) Mi történik a fennmaradó tervvel?

Görögország tervének értékelése már majdnem befejeződött, és hamarosan meghozzák az e tervről szóló bizottsági döntést.

A tagállamok érdeke, hogy egyértelmű tervvel rendelkezzenek. Ha egy tagállam nem rendelkezik a Bizottság által elfogadott nemzeti kiosztási tervvel, akkor az illető tagállam csak késéssel csatlakozhat az EU-ra kiterjedő kibocsátási egységek piacához, még akkor is, ha a Kiotói Jegyzőkönyv szerinti célokat és a tehermegosztási egyezményt teljesíteni kell.

Ráadásul a kibocsátás-kereskedelmi rendszerbe tartozó vállalatok 2005 januárja óta kötelesek CO2-kibocsátásukat nyilvántartani és jelenteni. Ráadásul, először 2006 áprilisában megfelelő számú kibocsátási egységet kell, hogy átadjanak a 2005-ös kibocsátás fedezésére. Ha egy vállalat nem adja át a kibocsátási egységeket – vagy nem eleget ad át – a tagállam át nem adott egységenként 40 eurós szankciót szab ki.

12) Hány létesítmény tartozik a rendszerbe?

A kibocsátás-kereskedelmi rendszerbe több mint 12 000 létesítmény tartozik a 25-ök Európai Uniójában (tüzelőberendezések, olajfinomítók, kokszolókemencék, acél- és vasművek, valamint cement-, üveg-, mész-, tégla-, kerámiaipari, cellulóz- és papírgyárak).

Nagyobb tagállamokban megközelítőleg 1000–2500 üzem tartozik a rendszerbe, míg a legtöbb tagállamban az üzemek száma 50 és 400 között mozog.

Az irányelv által érintett vállalatok száma nyilvánvalóan kisebb, mivel a nagy vállalatok sok, a kereskedelmi rendszerbe tartozó üzemegységgel rendelkeznek.

13) Milyen szerepet töltenek be a résztvevő vállalatok, a tagállamok és a Bizottság a rendszer beindulása után?

2005. január 1-je óta a vállalatok kötelesek nyomon követni kibocsátásukat. Minden egyes év végén jelentést kell készíteniük az éves kibocsátásról, ezt pedig egy harmadik fél ellenőrzi (hasonlóan ahhoz, ahogyan egy könyvvizsgáló egy vállalat számláit ellenőrzi). Ugyanakkor meg kell bizonyosodniuk arról is, hogy megfelelő számú kibocsátási egységgel rendelkeznek, amelyet átadhatnak évente (az első átadási dátum 2006 április vége), hogy elkerüljék a pénzügyi szankciókat.

A tagállamoknak kibocsátási egységeket kell szétosztaniuk minden év februárjának végén a végső kiosztási határozattal összhangban, nemzeti kibocsátási egység-forgalmi jegyzéket kell működtetniük, össze kell gyűjteniük az ellenőrzött kibocsátási adatokat, és meg kell bizonyosodniuk arról, hogy minden vállalat megfelelő számú kibocsátási egységet ad át. Minden egyes tagállamnak rendszeres éves jelentést kell készítenie a Bizottság számára.

A Bizottság működteti a kibocsátási egység-forgalmi jegyzék európai hálózati elosztóját, valamint a tagállami jelentések alapján elkészít egy éves jelentést. A Bizottság szorosan figyelemmel kíséri a kibocsátás-kereskedelmi rendszerrel kapcsolatos teljesítményt, illetve felülvizsgálja a rendszerrel kapcsolatos tapasztalatot. Az irányelvvel összhangban a Bizottság 2006. június 30-ig előterjeszti jelentését a Tanácsnak és a Parlamentnek. E jelentés elkészítéséhez a Bizottság az érdekelt felek hozzájárulását várja.

14) Mennyibe kerül a kiotói célok megvalósítása? Veszélyezteti-e a kibocsátás-kereskedelmi rendszer Európa versenyképességét?

Ez a kiválasztott intézkedéseken múlik. Az európai éghajlat-változási program egyik meghatározó elve következetesen a kiotói célok elérését a legköltséghatékonyabb módon lehetővé tevő intézkedések meghatározása volt. Az utóbbi időben készült bizottsági tanulmányok arra mutatnak rá, hogy ezek a célok évi 2,9 – 3,7 milliárd eurós költségen valósíthatók meg, ez pedig kevesebb, mint az EU-s GDP 0,1%-a. Ezen tanulmányok egyike arra a következtetésre jutott, hogy a kibocsátás-kereskedelmi rendszer nélkül a költségek elérhetik akár a 6,8 milliárd eurót is. Tehát a kibocsátás-kereskedelem lehetővé teszi a kiotói célok megvalósításához szükséges költségek további csökkentését.

A költségek eloszlása attól függ, hogy milyen döntést hoznak a kiosztási tervekben, valamint a további intézkedésektől, amelyeket a kibocsátás-ellenőrzésre hoztak meg a kibocsátás-kereskedelmi rendszerbe nem tartozó ágazatokban. A rendszer nem veszélyezteti, hanem inkább védi az EU-s gazdaság versenyképességét, hiszen bármely más, alternatív intézkedés azt jelentené, hogy a szükségesnél magasabb költségekkel sújtják az EU-s vállalkozásokat. A kiotói célok végrehajtása azonban nem csak új gazdasági lehetőségeket rejt magában, hanem költségeket is az EU-s vállalkozások számára. Ez elkerülhetetlen – nem érhetünk el valamit (azaz a kiotói célokat) anélkül, hogy fizetnénk is érte. Európa a pénzzel megszerezhető legmagasabb érték birtokába jut a kibocsátás-kereskedelmi rendszer révén. Ha a kormányok nem használják a kereskedelmi rendszert a megfelelés elősegítéséhez, költségesebb intézkedéseket kell bevezetniük más ágazatokban.

A költségeket annak függvényében kell megvizsgálni, hogy milyen lehetőségek nyílnak ezzel meg a tiszta, alacsony széntartalmú technológiát szolgáltatók számára Európában és azon túl, illetve az európai ipar középtávú hasznának függvényében, azon iparéban, amely az alacsony széntartalmú globális gazdaságra való átmenet szakaszában van.

Az “összekötő irányelv”[2] tovább csökkenti a költségeket, valamint védi az európai vállalkozások versenyképességét. Ahogy azt a neve is jelzi, az összekötő irányelv kapcsolatot teremt a Kiotói Jegyzőkönyv rugalmas mechanizmusa – az Együttes Végrehajtás (EV) és a Tiszta Fejlesztési Mechanizmus (TFM) – és az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszere között (lásd a 4. kérdést).

Elvben azok a vállalatok, amelyek kibocsátás-csökkentési projekteket valósítanak meg az EU-n kívül, EV vagy TFM révén, az ezekből a projektekből megszerzett krediteket kibocsátási egységekre válthatják át, amelyeket az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerének való megfeleléshez használhatnak fel. Az összekötő irányelv ezáltal tovább csökkenti az EU iparának költségeit több választási lehetőséget kínálva a kibocsátás-kereskedelmi rendszer követelményeinek való megfelelésre.

15) Magasabb villamosenergia-árakhoz vezet-e a kibocsátás-kereskedelem?

Fontos különbséget tenni a cél és az eszköz között ebben a vitában. A villamosenergia-árak változását a Kiotói Jegyzőkönyv végrehajtása, nem pedig a kibocsátás-kereskedelem eredményezi. A Kiotói Jegyzőkönyv maximális értéket határoz meg az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának mértéke tekintetében, ez pedig azt jelenti, hogy az EU gazdaságában a szénfelhasználást korlátozzák. A szénfelhasználás korlátozása felértékeli a kibocsátási egységeket, és az EU gazdaságában az egymáshoz viszonyított árak változásához vezet. Azok a termékek, amelyek több szenet tartalmaznak, viszonylag drágábbá válnak, mint azok, amelyek kevesebbet.

Mivel a kereskedelmi rendszer a legolcsóbb módja a Kiotói Jegyzőkönyv végrehajtásának, ez azt jelenti, hogy bármely árváltozás a szükséges legalacsonyabb lesz. Számos tanulmány taglalja az energiaárak várható alakulását, illetve a becslések egész tárháza áll rendelkezésre.

A liberalizált energiapiacon az árszabási döntések egyre komplexebbek és egyre nehezebb ezeket előrejelezni. Számos esemény hat közvetlenül a villamosenergia-ár alakulására, a kibocsátás-kereskedelem ezek közül csak az egyik. Vannak strukturális szempontok is, mint amilyen az energiapiac liberalizációja és a belső energiapiac változása, amelyek távolra mutató hatást fejtenek ki. A Bizottság gondosan nyomon követi az energiaárak alakulását, illetve az összes többi, a kibocsátás-kereskedelmi rendszerrel kapcsolatos szempontot.

16) Milyen előnyökkel jár a kibocsátás-kereskedelem a vállalatok számára?
Tételezzük fel, hogy mind A, mind B vállalat 100 000 tonna CO2-ot bocsát ki évente. A kormány mindegyikük számára 95 000 kibocsátási egységet juttat. Egy kibocsátási egység 1 tonna CO2-kibocsátásra jogosít fel. Ebből következően egyik vállalat sem rendelkezik a kibocsátáshoz szükséges teljes fedezettel. Minden év végén a vállalatoknak át kell adniuk bizonyos számú kibocsátási egységet, amely megfelel éves kibocsátásuknak, bármi is legyen az egyes vállalatok kibocsátása. Mind az A, mind pedig a B vállalatnak 5 000 tonna CO2-ot kell fedeznie, és erre két lehetőség nyílik számukra. Megtehetik azt, hogy 5 000 tonnával csökkentik kibocsátásukat, vagy 5 000 kibocsátási egységet vásárolnak a piacon. Annak érdekében, hogy eldöntsék, melyik megoldást válasszák, összehasonlítják a kibocsátás 5 000 tonnával történő csökkentésének költségeit a kibocsátási egységek piaci árával.

A példázat kedvéért tételezzük fel, hogy a kibocsátási egység piaci ára 10 euró 1 tonna CO2 esetén. Az A vállalat csökkentési költségei 5 eurót tesznek ki (azaz kevesebbet, mint a piaci ár). Az A vállalat csökkenteni fogja kibocsátását, mivel ez olcsóbb, mint a kibocsátási egység megvásárlása. Az A vállalat akár 5 000 tonnánál nagyobb mennyiséggel is csökkentheti kibocsátását, mondjuk 10 000 tonnával. A B vállalatra épp ennek ellentettje érvényes: csökkentési költségei 15 eurót tesznek ki (azaz többet, mint a piaci ár), ezért a kibocsátási egységek megvásárlását fogja előnyben részesíteni ahelyett, hogy csökkentené a kibocsátást.

Az A vállalat 50 000 eurót költ a 10 000 tonnás csökkentésre tonnánkénti 5 eurós áron, és 50 000 eurót kap 5 000 tonna tonnánkénti 10 eurós eladásáért. Tehát az A vállalat teljes mértékben kiegyenlíti a kibocsátás-csökkentési költségeit a kibocsátási egységek értékesítése révén, míg a kibocsátás-kereskedelmi rendszer nélkül nettó 25 000 eurós költség terhelte volna. A B vállalat 50 000 eurót költ 5 000 tonna tonnánként 10 eurós kibocsátási egység vásárlására. A kibocsátás-kereskedelmi rendszer nyújtotta rugalmasság nélkül a B vállalat 75 000 eurót kellett volna, hogy költsön.

Mivel csak egy olyan vállalat, amely alacsony csökkentési költségekkel rendelkezik, és ezért a kibocsátás csökkentését választotta, mint amilyen az A vállalat is, tud eladni, azok a kibocsátási egységek, amelyeket a B vállalat megvásárol, a kibocsátás csökkentését jelentik, még akkor is, ha a B vállalat maga nem csökkentette a kibocsátást.

Ezt fontos megjegyezni. Ez biztosítja azt, hogy a legolcsóbb csökkentések történnek meg először. Mivel ez a rendszer az EU egészére kiterjed, a vállalatok arra fognak törekedni, hogy felkutassák a legolcsóbb csökkentéseket az EU egészén belül, és megbizonyosodjanak arról, hogy ezekre kerül sor először. A rendszer e rugalmassága teszi a kibocsátás-kereskedelmet egy adott környezeti cél elérésének legköltséghatékonyabb eszközévé. A teljes iparági költség magasabb lett volna, ha a B vállalat arra kényszerült volna, hogy a kibocsátást a maga üzemében csökkentse magasabb költségen.

17) Hogyan működik a kibocsátás-kereskedelem a gyakorlatban?

A kereskedelmi rendszer jogi keretei nem szabályozzák azt, hogy a kibocsátási egységek adásvételére hogyan és hol kerüljön sor. A kötelezettséggel rendelkező vállalatok közvetlenül adhatják és vehetik egymás között a kibocsátási egységeket, vagy megtehetik ezt egy brókeren, bankon vagy egyéb kibocsátásiegység-közvetítőn keresztül is.

Megtörténhet az is, hogy egy fosszilis tüzelőanyagot (szenet vagy gázt) vásárló vállalatnak kibocsátási egységeket fognak felajánlani ezzel a tüzelőanyaggal kapcsolatban. Végül szervezett piacok (kibocsátási egységek tőzsdéi) alakulhatnak ki.

Létezik egy elektronikus jegyzési rendszer is, amely a piacon nyomon követi a kibocsátási egységek tulajdonváltását. Ez a jegyzési rendszer elkülönül a kereskedési tevékenységtől – nem minden kereskedés eredményez tulajdonosváltást a kibocsátási egységek viszonylatában – de ott, ahol egy kereskedés tulajdonváltásban testesül meg, ott megtörténik a kibocsátási egységek átutalása is, egyik számláról a másikra, a jegyzési rendszeren belül.

Ebben a vonatkozásban a jegyzési rendszer a banki rendszerhez hasonlít, amely figyelemmel kíséri a számlákon azt, hogy ki a pénz tulajdonosa, de nem követi nyomon az áru- és szolgáltatások piacán lezajló üzletkötéseket, amelyek a pénz tulajdonviszony-változásának hátterében állnak. Tehát a jegyzési rendszer nem piac, azt, hogy a kibocsátási egységekkel hogyan kereskednek, a piaci szereplők döntik el.

A rendszer kizárólag elektronikus formájú, így tehát a kibocsátási egységeket nem nyomtatják papírra, csupán az on-line jegyzési számlán állnak rendelkezésre. Bármely kötelezettséggel rendelkező vállalatnak, illetve bármely, a kibocsátási egység vásárlásában vagy eladásában érdekelt személynek szüksége van egy számlára. A rendszer minden tagállamban egy nemzeti komponensből fog állni, ahol a kibocsátási egységeket tárolják, és egy európai szintű hálózati elosztóból, amely automatikus ellenőrzéseket végez minden kibocsátási egység átutaláskor azért, hogy biztosítsa az irányelv szabályainak betartását.

A jegyzékben található adatok egy részét időről-időre közzéteszik, az ENSZ szabályaival és az elektronikus jegyzékekről szóló rendelettel[3] összhangban. Az adatközlés során a környezeti átláthatóság és az üzleti titok között egyensúly kialakítására törekszenek.

Lásd még:

A Környezetvédelmi Főigazgatóság kibocsátás-kereskedelemmel kapcsolatos honlapja:

http://ec.europa.eu/environment/climat/emission.htm

Nemzeti kiosztási tervek:

http://ec.europa.eu/environment/climat/emission_plans.htm

Közösségi ügyleti jegyzőkönyv:

http://ec.europa.eu/environment/ets/


[1] Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló, 2003. október 13-i 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv.

[2] A 2003/87/EK irányelvet módosító, 2004. október 27-i 2004/101/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv.http://ec.europa.eu/environment/climat/emission/pdf/dir_2004_101_en.pdf

[3] A 2003/87/EK irányelv és a 280/2004/EK határozat szerinti kibocsátásiegység-forgalmi jegyzékek egységesített és biztonságos rendszeréről szóló, 2004. december 21-i bizottsági rendelet.


Side Bar

My account

Manage your searches and email notifications


Help us improve our website