Chemin de navigation

Left navigation

Additional tools

Autres langues disponibles: FR EN DE ES NL IT EL CS SK BG RO HR

Sajtó és Tájékoztatás

Az Európai Unió Bírósága

114/13. sz. SAJTÓKÖZLEMÉNY

Luxembourg, 2013. szeptember 24.

A C‑221/11. sz. ügyben hozott ítélet

Leyla Ecem Demirkan kontra Bundesrepublik Deutschland

A török állampolgároknak nem áll jogukban, hogy az EU valamely tagállamának területére szolgáltatásnyújtás igénybevétele érdekében vízum nélkül lépjenek be

Az EGK‑Törökország társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyve nem zárja ki, hogy a hatálybalépését követően a szolgáltatásnyújtás igénybevételét illetően vízumkötelezettséget vezessenek be

1963‑ban Törökország és az Európai Gazdasági Közösség, valamint tagállamai társulási megállapodást1 kötöttek, amelynek célja a szerződő felek közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok folyamatos és kiegyensúlyozott megerősítésének elősegítése volt, a török állampolgárok életszínvonalának javítása és Törökország Közösséghez történő későbbi csatlakozásának megkönnyítése érdekében. Többek között úgy rendelkezik, hogy a szerződő felek számára az EGK‑Szerződésnek a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezései szolgálnak iránymutatásul az egymás között fennálló korlátozások megszüntetésének megvalósításához.

E megállapodásnak az 1970‑ben aláírt kiegészítő jegyzőkönyve2 tartalmaz egy „standstill” klauzulát, amely a szerződő felek számára tiltja, hogy a kiegészítő jegyzőkönyv hatálybalépése után új korlátozásokat vezessenek be a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban.

L. E. Demirkan, török állampolgár, miután a német hatóságok elutasították a Németországban élő mostohaapja meglátogatása céljából benyújtott vízumkérelmét, a német bíróságok előtt a „standstill” klauzulára hivatkozott. Szerinte ez a klauzula az olyan új korlátozások bevezetését, mint a vízumkötelezettség, nem csupán azokkal szemben tiltja, akik szolgáltatást kívánnak nyújtani (a szolgáltatásnyújtás ún. aktív szabadsága),3 hanem azokra nézve is, akik szolgáltatásnyújtást kívánnak igénybe venni (a szolgáltatásnyújtás ún. passzív szabadsága). L. E. Demirkan azt állítja, hogy mivel a Németországban élő családtag meglátogatása magában foglalja a szolgáltatások igénybevételének lehetőségét, úgy kell őt tekinteni, mint a szolgáltatásnyújtás potenciális igénybevevőjét. Ezen túlmenően a német jog a kiegészítő jegyzőkönyv Németország vonatkozásában való hatálybalépésének idején, vagyis 1973‑ban, nem írt elő vízumkötelezettséget azon török állampolgárok számára, akik Németországba rokonlátogatási céllal kívántak beutazni. A „standstill” klauzula tehát azt kell, hogy eredményezze, hogy a Németország által a török állampolgárokkal szemben 1980‑ban utólagosan bevezetett általános vízumkötelezettség4 rá nézve nem alkalmazható.

A másodfokon eljáró Oberverwaltungsgericht Berlin‑Brandenburg (berlin‑brandenburgi legfelsőbb közigazgatási bíróság [Németország]) arra kéri a Bíróságot, hogy határozza meg a „standstill” klauzula hatályát.

A Bíróság a mai napon kihirdetett ítéletében megállapítja, hogy a „szolgáltatásnyújtás szabadságának” a kiegészítő jegyzőkönyv „standstill” klauzulájában foglalt fogalma nem terjed ki a szolgáltatásnyújtás passzív szabadságára, vagyis a török állampolgárok azon szabadságára, hogy mint a szolgáltatás igénybevevői valamely szolgáltatás igénybevétele érdekében valamely tagállamba utazzanak.

A Bíróság emlékeztet arra, hogy az uniós szerződések által a tagállamok állampolgárai – így az uniós polgárok – számára biztosított szolgáltatásnyújtás szabadsága nem csupán a szolgáltatásnyújtás aktív szabadságát foglalja magában, hanem amint azt a Luisi és Carbone egyesített ügyekben 1984‑ben hozott ítéletében5 elismerte, annak szükségszerű kiegészítését is, a szolgáltatásnyújtás passzív szabadságát. Így az uniós polgárok, akik egy másik tagállamba utaznak azért, hogy az ottani szolgáltatásban részesüljenek, vagy ennek lehetőségével éljenek, mint a turisták vagy a gyógykezelésben részesülők, a szolgáltatásnyújtás passzív szabadságának védelmében részesülnek. E védelem a – belső határok nélküli térségként létrehozott – belső piac megteremtésének célkitűzésén nyugszik, minden olyan akadályt elhárítva, amely e piac megteremtését gátolná.

Márpedig egyrészről az uniós szerződések, másrészről pedig a társulási megállapodás, valamint a kiegészítő jegyzőkönyve közötti, mind ezek céljával, mind pedig hátterükkel kapcsolatos alapvető eltérések miatt a szolgáltatásnyújtás szabadsága fogalmának a Bíróság által 1984‑ben az uniós szerződésekre vonatkozóan elfogadott, a szolgáltatásnyújtás passzív szabadságát magában foglaló értelmezése nem terjeszthető ki a kiegészítő jegyzőkönyvben rögzített „standstill” klauzulára.

Az uniós szerződésekkel ellentétben ugyanis az EGK‑Törökország társulás kizárólag gazdasági cél elérésére törekszik, a társulási megállapodás és a kiegészítő jegyzőkönyve ugyanis alapvetően Törökország gazdasági fejlődésének előmozdítását célozza. Az uniós polgárokat az uniós szerződések értelmében megilletőhöz hasonló, a személyek általános szabad mozgását lehetővé tevő gazdasági szabadságok előmozdítása nem tartozik a társulási megállapodás céljai közé. A Bíróság egyébiránt megjegyzi, hogy a Társulási Tanács, amely a kiegészítő jegyzőkönyv értelmében rögzíti a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó korlátozások fokozatos megszüntetésének ütemezését és módjait, eddig semmiféle olyan intézkedést nem hozott, amely e szabadság megvalósítása tekintetében lényeges előrelépésre engedne következtetni. Ezen túlmenően semmi nem utal arra, hogy a társulási megállapodás és a kiegészítő jegyzőkönyv szerződő felei ennek aláírásakor, vagyis a Luisi és Carbone egyesített ügyekben hozott ítéletet 21, illetve 14 évvel megelőzően, a szolgáltatásnyújtás szabadságát úgy fogták volna fel, hogy az magában foglalja a szolgáltatásnyújtás passzív szabadságát.

EMLÉKEZTETŐ: Az előzetes döntéshozatali eljárás lehetővé teszi a tagállami bíróságok számára, hogy az előttük folyamatban lévő jogvita keretében az uniós jog értelmezésére vagy valamely uniós jogi aktus érvényességére vonatkozó kérdést terjesszenek a Bíróság elé. A Bíróság nem dönti el a tagállami bíróság előtti jogvitát. A nemzeti bíróság feladata, hogy az ügyet a Bíróság határozata alapján elbírálja. E határozat a tartalmilag hasonló kérdésben eljáró más nemzeti bíróságokat is köti.

A sajtó részére készített nem hivatalos kiadvány, amely nem köti a Bíróságot.

A kihirdetés napján az ítélet teljes szövege megtalálható a CURIA honlapon

Sajtófelelős: Lehóczki Balázs (+352) 4303 5499

Az ítélet kihirdetésekor készített képfelvételek elérhetők: „Europe by Satellite” (+32) 2 2964106

1 :

Az Ankarában 1963. szeptember 12‑én aláírt, és a Közösség nevében az 1963. december 23‑i 64/732/EGK tanácsi határozattal (HL 1964. 217., 3685. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 10. o.) megkötött, jóváhagyott és megerősített megállapodás.

2 :

A Brüsszelben 1970. november 20‑án aláírt, és a Közösség nevében az 1972. december 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelettel (HL L 293., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 41. o.) megkötött, jóváhagyott és megerősített kiegészítő jegyzőkönyv.

3 :

A Bíróság már kimondta, hogy a standstill klauzulával ellentétes a kiegészítő jegyzőkönyv hatálybalépésétől kezdődően olyan vízumkötelezettség bevezetése, amelynek célja, hogy a török állampolgárok számára lehetővé tegye a valamely tagállam területére abból a célból történő belépést, hogy ott a Törökországban székhellyel rendelkező valamely vállalkozás nevében szolgáltatásokat nyújtsanak, ha ezt megelőzően ilyen vízumkötelezettség nem állt fenn (a Bíróságnak a C‑228/06. sz. Soysal és Savatli ügyben 2009. február 19‑én hozott ítélete).

4 :

Meg kell jegyezni, hogy 2001 óta az uniós jog is vízumkötelezettséget ír elő a török állampolgárokkal szemben, méghozzá a külső határok átlépésekor vízumkötelezettség alá eső, illetve az e kötelezettség alól mentes harmadik országbeli állampolgárok országainak felsorolásáról szóló, 2001. március 15‑i 539/2001/EK tanácsi rendeletben (HL L 81., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 65. o.).

5 :

A Bíróságnak a 286/82 és 26/83. sz., Luisi és Carbone egyesített ügyekben 1984. január 31‑én hozott ítélete.


Side Bar

Mon compte

Gérez vos recherches et notifications par email


Aidez-nous à améliorer ce site