EUROPA

AZ OKMÁNY SZÜLETÉSE

Az Egységes Európai Okmányt kilenc tagállam 1986. február 17-én, Luxemburgban írta alá, majd őket követte Dánia, Olaszország és Görögország 1986. február 28-án. Az Okmány az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés első átfogó módosítása volt. 1987. július 1-jén lépett hatályba.

Az alábbi főbb lépések vezettek az Egységes Európai Okmány aláírásához:

• 1983. június 19-i stuttgarti ünnepélyes nyilatkozat
  A Hans Dietrich Genscher német külügyminiszter és olasz kollégája, Emilio Colombo nevével fémjelzett terv alapján kidolgozott szöveget tagállami nyilatkozatok egészítették ki, amelyek az intézményközi kapcsolatok, a Közösség hatáskörei és a politikai együttműködés terén elérendő célokhoz kapcsolódtak. Az állam- és kormányfők kötelezettséget vállaltak arra, hogy felülvizsgálják az e területeken elért haladást, és meghatározzák, vajon bele kell-e foglalni ezeket egy Európai Unióról szóló szerződésbe.
• Az Európai Unióról szóló szerződés tervezete
  Altiero Spinelli olasz parlamenti képviselő ösztönzésére megalakult egy intézményi ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság, amelynek feladata az volt, hogy kidolgozza a meglévő Közösségeket egy Európai Unióval felváltó szerződést. Az Európai Parlament 1984. február 14-én fogadta el a tervezetet.
• Az 1984. június 25−26-i fontainebleau-i Európai Tanács
  A parlamenti szerződéstervezetből kiindulva egy, az állam- és kormányfők személyes képviselőiből álló és Dooge ír szenátor által vezetett ad hoc bizottság megvizsgálta az intézményi kérdéseket. A Dooge-bizottság jelentése felkérte az Európai Tanácsot, hogy hívjon össze kormányközi konferenciát az Európai Unióról szóló szerződéssel kapcsolatos tárgyalások lefolytatásához.
• A belső piacról szóló 1985. évi fehér könyv
  A Bizottság Jacques Delors elnök kezdeményezésére fehér könyvet tett közzé, amelyben 279 olyan jogalkotási intézkedést határozott meg, amelyekre a belső piac létrehozásához szükség volt. A Bizottság ütemtervet terjesztett elő, és 1992. december 31-ét jelölte meg végső határidőként.

Az 1985. június 28–29-i milánói Európai Tanács végül összehívta a kormányközi konferenciát, amely a luxemburgi elnökség idején 1985. szeptember 9-én nyílt meg, és 1986. február 28-án, Hágában fejeződött be.

CÉLKITŰZÉSEK

Az Egységes Európai Okmány elsődleges célja az volt, hogy új lendületet adjon az európai integráció folyamatának, lehetővé téve ezáltal a belső piac tényleges megvalósítását. Úgy tűnt azonban, hogy ez a cél a meglévő szerződések alapján nehezen elérhető, különösen a Tanácson belül követett döntéshozatali folyamat miatt, amely a jogszabályok harmonizációja tekintetében egyhangú döntéseket követelt.

Ez indokolta az Egységes Európai Okmány aláírásával zárult kormányközi konferencia kettős célját. Egyrészről szükség volt egy közös kül- és biztonságpolitikáról szóló szerződés aláírására, más részről pedig az EGK-Szerződést módosító jogszabályra, többek között az alábbi területeken:

• a Tanács döntéshozatali eljárása;
• a Bizottság jogkörei;
• az Európai Parlament jogkörei;
• a Közösség hatáskörének kiterjesztése.

FELÉPÍTÉS

Az Okmány egy preambulumból és négy címből áll, valamint tartalmazza a konferencián elfogadott nyilatkozatokat.

A preambulum a Szerződés főbb céljait ismerteti, és hangot ad a tagállamok azon szándékának, hogy a közöttük lévő kapcsolatok egészét egy európai Unió létrehozása céljából átalakítják. A preambulum ezenfelül kimondja, hogy az Okmány egységes jellegű, amely összefogja a külpolitika terén folytatott együttműködésre, valamint az Európai Közösségekre vonatkozó közös rendelkezéseket. Végül rávilágít a Szerződések felülvizsgálatának két céljára, vagyis hogy „a közös politikák kiterjesztésével és új célok követésével javítsák a gazdasági és társadalmi helyzetet”, és biztosítsák „a Közösségek zavartalanabb működését”.

Az I. cím a politikai együttműködésre és az Európai Közösségekre egyaránt vonatkozó közös rendelkezéseket tartalmazza. A II. cím az Európai Közösségeket létrehozó szerződések módosításaival, a III. cím pedig a külpolitika terén folytatott európai együttműködéssel foglalkozik. A IV. cím az általános és záró rendelkezéseket foglalja magában.

A SZERZŐDÉS EREDMÉNYEI – INTÉZMÉNYI VÁLTOZÁSOK

A belső piac megvalósításának előmozdítása érdekében az Okmány kibővítette azon esetek körét, amelyekben a Tanács egyhangú döntés helyett minősített többséggel határozhat. Ez megkönnyítette a döntéshozatalt, mivel elkerülte a 12 tagállam közötti konszenzus szükségességéből eredő elkerülhetetlen késedelmeket. A belső piac létrehozását célzó intézkedések esetében – az adózással, a személyek szabad mozgásával, valamint a munkavállalók jogaival és érdekeivel kapcsolatos intézkedések kivételével – többé nem volt szükség egyhangú döntéshozatalra.

Az Egységes Európai Okmány létrehozta az Európai Tanácsot, amely hivatalos keretet adott az állam- és kormányfők konferenciáinak és csúcstalálkozóinak. E közösségi szerv hatásköreit ugyanakkor nem határozta meg. Az Európai Tanács nem rendelkezett döntéshozatali jogkörrel, illetve a többi intézménnyel szemben korlátozási jogkörrel sem.

Az Okmány megerősítette a Parlament jogköreit azáltal, hogy a társulási szerződések megkötésekor követelményként előírta a Parlament általi egyetértést. Ezenfelül az Okmány létrehozta az együttműködési eljárást, amely megerősítette az Európai Parlament intézményi párbeszédben játszott szerepét, mivel a jogszabályjavaslatokat illetően lehetőséget adott a második olvasatra. Az eljárás alkalmazási köre ugyanakkor továbbra is azokra az esetekre korlátozódott, amelyekben a Tanács minősített többséggel határozott, a környezeti ügyek kivételével.

Az Okmány tisztázta a végrehajtási hatáskörökkel kapcsolatos meglévő rendelkezéseket. A 10. cikk az EGK-Szerződés 145. cikkét módosítja, és általános szabályként előírja, hogy a Tanács hatáskörrel ruházza fel a Bizottságot a jogi aktusok végrehajtására. A Tanács kizárólag meghatározott esetekben tarthatja fenn a végrehajtási hatáskör gyakorlásának jogát. Az Egységes Európai Okmány megteremtette az Elsőfokú Bíróság létrehozásához szükséges feltételeket. Valamennyi ügy továbbutalható a Bírósághoz, a tagállamok vagy a közösségi intézmények által indított keresetek, illetve az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések kivételével.

A SZERZŐDÉS EREDMÉNYEI – POLITIKAI VÁLTOZÁSOK

A 8a. cikk egyértelműen meghatározza az Okmány célját, amely nem más, mint hogy 1992. december 31-ig fokozatosan létrehozza a belső piacot. A belső piac az Okmány értelmében „olyan, belső határok nélküli térség, amelyben e szerződés rendelkezéseivel összhangban biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”.

Ami a monetáris hatáskört illeti, az Okmány nem teszi lehetővé egy új politika végrehajtását, de a szöveget a monetáris hatáskörre vonatkozó rendelkezésekkel egészíti ki. A gazdaság- és monetáris politikák konvergenciája már a korábban is a meglévő hatáskörök részét képezte.

A szociálpolitikát már az EGK-Szerződés is szabályozta, azonban az Okmány e tekintetben két új cikket vezet be. Az EGK-Szerződés 118a. cikke felhatalmazza a Tanácsot, amely az együttműködési eljárás keretében minősített többséggel határoz, hogy minimumkövetelményeket állapítson meg, és ezáltal javításokat ösztönözzön „a munkakörnyezet tekintetében a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme érdekében”. Az EGK-Szerződés 118b. cikke előírja a Bizottság számára, hogy törekedjen a szociális partnerek közötti európai szintű párbeszéd fejlesztésére.

Az Okmány – a belső piac létrehozása által az elmaradottabb régiókra gyakorolt hatások ellensúlyozása, valamint a különböző régiók közötti egyenlőtlenségek csökkentése érdekében – a gazdasági és társadalmi kohéziót erősítő közösségi politikát hoz létre. A közösségi fellépés az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap (EMOGA) és az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) révén valósul meg.

A kutatás és technológiai fejlesztés tekintetében az EGK-Szerződés 130f. cikke célul tűzi ki, hogy „erősítse az európai ipar tudományos és technológiai alapjait, és ösztönözze nemzetközi versenyképességének fejlődését”. E cél elérése érdekében az Okmány többéves keretprogramok végrehajtását irányozza elő, amelyeket a Tanács egyhangúlag fogad el.

A környezet közösségi szintű védelmével kapcsolatos megfontolások már a Római Szerződésben is jelen voltak. Az Okmány három új cikkel bővül (az EGK-Szerződés 130r., 130s. és 130t. cikke), amelyek lehetővé teszik a Közösség számára a környezet minőségének megőrzését, védelmét és javítását, az emberi egészség védelméhez való hozzájárulást, valamint a természeti erőforrások körültekintő és ésszerű hasznosításának biztosítását. A szöveg kimondja, hogy a Közösség a környezet terén csak akkor lép fel, ha az adott intézkedés közösségi szinten jobban megvalósítható, mint a tagállamok szintjén (szubszidiaritás).

A 30. cikk kimondja, hogy a tagállamok törekednek egy közös európai külpolitika kialakítására és megvalósítására. E cél elérése érdekében vállalják, hogy minden olyan külpolitikai kérdésről tanácskoznak, amely a tagállamok biztonsága szempontjából érdeklődésre tarthat számot. A Tanács elnöksége felel a kezdeményezésekért, illetve a tagállamok álláspontjának összehangolásáért és képviseletéért harmadik országokkal szemben.

EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY: ÁTTEKINTÉS ÉS KILÁTÁSOK

Az Egységes Európai Okmány lehetővé tette, hogy a közös piac 1993. január 1-jétől egységes piaccá alakuljon át. Az új közösségi hatáskörök létrehozásával és az intézményi reformokkal megnyitotta az utat a politikai integráció és a gazdasági és monetáris unió előtt, amelyeket később az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés juttatott érvényre.

A SZERZŐDÉS MÓDOSÍTÁSAI

• Az Európai Unióról szóló szerződés vagy „Maastrichti Szerződés” (1992)
  A Maastrichti Szerződés az Európai Unió keretein belül összevonta a három közösséget (Euratom, ESZAK, EGK), valamint intézményesítette a külpolitika és a védelmi politika területén, illetve a rendőri és az igazságügyekben folytatott együttműködést. Az Európai Gazdasági Közösséget Európai Közösséggé nevezte át. Ezenkívül a Szerződés létrehozta a gazdasági és monetáris Uniót, új közösségi politikákat vezetett be (oktatás, kultúra, fejlesztési együttműködés, kohéziós politika) és tovább bővítette az Európai Parlament jogköreit (együttdöntési eljárás).
• Amszterdami Szerződés (1997)
  Az Amszterdami Szerződés a közösségi foglalkoztatáspolitika megteremtésével, egyes, korábban a bel- és igazságügyi együttműködés területéhez tartozó kérdések közösségi szintre emelésével, az Unió polgárközelibbé tételét célzó intézkedésekkel, valamint az egyes tagállamok közötti szorosabb együttműködés (megerősített együttműködés) lehetőségével tovább növelte az Unió hatáskörét. A Szerződés ezenfelül kiterjesztette az együttdöntés, valamint a minősített többségi szavazás hatályát, és leegyszerűsítette, valamint újraszámozta a Szerződések cikkeit.
• Nizzai Szerződés (2001)
  A Nizzai Szerződés alapvetően az Amszterdami Szerződésből „hátramaradt” kérdésekkel, vagyis a bővítéshez kapcsolódó, 1997-ben nem rendezett intézményi problémákkal foglalkozott. Konkrétabban a Bizottság összetételéről, a tanácsi szavazatok súlyozásáról és a minősített többségi szavazás hatályának kiterjesztéséről van szó. Ezenkívül megkönnyítette a megerősített együttműködési eljárás alkalmazását, és hatékonyabbá tette az igazságszolgáltatási rendszert.
• Lisszaboni Szerződés (2007)
  A Lisszaboni Szerződés átfogó intézményi reformokat indított útjukra. Eltörölte a Maastrichti Szerződés által létrehozott régi intézményi felépítést, és az Európai Közösséget az Európai Unióval váltotta fel. Jelentős változásokat vezetett be többek között az európai intézmények működési módja, a döntéshozatali folyamat, valamint a hatásköröknek az EU és tagállamai közötti megosztása területén. Célja az volt, hogy a 27 tagú bővített Unióban hatékonyabbá tegye a döntéshozatalt. A Lisszaboni Szerződés számos belső és külső uniós politika reformját valósítja meg. Elsősorban új politikaterületeken engedélyezi a közösségi intézményi jogalkotást és döntéshozatalt.

E Szerződést az alábbi csatlakozási szerződések is módosították:

• Az Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásáról szóló szerződés (1994)
  Ezzel a szerződéssel az Európai Közösség tagállamainak száma tizenkettőről tizenötre emelkedett.
• A Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia csatlakozásáról szóló szerződés (2003)
  Ezzel a szerződéssel az Európai Közösség tagállamainak száma tizenötről huszonötre emelkedett.
• A Bulgária és Románia csatlakozásáról szóló szerződés (2005). Ezzel a szerződéssel az Európai Közösség tagállamainak száma huszonötről huszonhétre emelkedett.