RSS
Betűrendes mutató
Az oldal 15 nyelven érheto el.
Új nyelvek:  CS - HU - PL - RO

We are migrating the content of this website during the first semester of 2014 into the new EUR-Lex web-portal. We apologise if some content is out of date before the migration. We will publish all updates and corrections in the new version of the portal.

Do you have any questions? Contact us.


Bevezetés

Az első „Közösség”, az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozása szolgált kiindulópontként az európai szerződések több mint ötven évig tartó kidolgozásához. 1951 (ESZAK-Szerződés) és 2001 (Nizzai Szerződés) között nem kevesebb mint tizenhat szerződést írtak alá.

Az európai integráció dinamikus folyamat. Az Unió fokozatosan alakult ki abból a részleges szolidaritásból építkezve, amelyet a gazdasági területekről lépésről lépésre a különböző politikákra is kiterjesztett. Ez az összefoglaló időrendi áttekintést ad az európai integráció legfontosabb szakaszairól.

A HÁBORÚ UTÁNI DIPLOMÁCIAI EURÓPA

Az európai együttműködés kezdetben mindössze néhány háborús katonai szövetség továbbélését jelentette. A Nyugati Unióról 1948 márciusában aláírt szerződés például meghosszabbította a Franciaország, Nagy-Britannia és Belgium közötti szövetséget. Ez a szövetség később kibővült; így született meg a Nyugat-európai Unió (WEU) (EN). Mindezzel közel egy időben, az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet 1948-as megalakulásával létrejött a gazdaság terén folytatott európai együttműködés. A Szervezet ma az Európai Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) (EN) (FR) nevet viseli. Nem sokkal ezt követően, az Európa Tanács (DE) (EN) (FR) létrehozásával megszületett a politikai Európa, ami a későbbiekben lehetővé tette, hogy az európai együttműködés különböző politikai, technikai, társadalmi és gazdasági területeket is magában foglaljon. Bármilyen széles körű együttműködés alakult is ki azonban, továbbra is megmaradt az államközi szerkezet.

A NEMZETEK FÖLÖTTI EURÓPA: A KÖZÖSSÉGEK LÉTREHOZÁSA (1951–1965)

A nemzetek fölötti Európa új európai elképzelést jelentett, amelyet 1950. május 9-én elhangzott híres nyilatkozatában Robert Schuman fogalmazott meg. Ennek az úgynevezett funkcionalista megközelítésnek az volt a célja, hogy tényleges szolidaritást teremtsen a tagállamok között. A kezdeményezés eredményeképpen a laza európai csoportosuláson belül kialakult egy kemény mag, az „európai hatok”, és létrejöttek az Európai Közösségek.

Európai Szén- és Acélközösség – ESZAK (1951–2002)

Az új integrációs erőfeszítések első eredményeképpen megalakult az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), amelynek célja a szén és az acél szabad kereskedelmének megszervezése, valamint a termelési forrásokhoz való szabad hozzáférés volt. Ez a Közösség hat államot, Franciaországot, Németországot, Olaszországot és a Benelux-államokat tömörítette. A tagállamok szupranacionális szervek felügyelete alá tartoztak, amelyek hatásköre a szén- és acélipari kérdésekre korlátozódott, ezekről ugyanakkor döntéseket hozhattak, és azokat kötelezővé is tehették. A döntéshozatal a Főhatóság és a Miniszterek Tanácsának feladata volt, míg a Parlament Közgyűlése alapvetően tanácsadó szerepet töltött be.
A Párizsi Szerződés korlátozott időre, 50 évre hozta létre az ESZAK-ot. Ennek megfelelően az ESZAK 2002. július 23-án megszűnt.

Európai Gazdasági Közösség (EGK) és Európai Atomenergia-közösség vagy Euratom (1957)

Az Európai Védelmi Közösség (EVK) 1954. évi kudarcát követően az ESZAK bővítése az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia-közösség, ismertebb nevén az Euratom létrehozásával továbbra sem lépett túl a gazdaság területén. E két Közösséget az 1957 márciusában aláírt híres „Római Szerződések” hozták létre.
Az EGK az ESZAK korábbi hat tagállamát foglalta magában, és célja a gazdasági terjeszkedést előmozdítani hivatott kereskedelmi integráció volt. Létrehozta a közös piacot és a Vámuniót, valamint közös politikák (agrárpolitika, kereskedelem és szállítás) kidolgozását irányozta elő.
Az Euratomot is ugyanezek az országok alkották. E Közösség célja az volt, hogy előmozdítsa az európai atomenergia-ipar létrehozását és növekedését, mégpedig úgy, hogy valamennyi tagállam részesülhessen az atomenergia fejlődése által kínált előnyökből, és biztosítani lehessen az energiaellátás biztonságát. Ezzel egyidejűleg az Euratom-Szerződés garantálja a lakosság fokozott védelmét, és megtiltja a nukleáris anyagoknak a rendeltetési céljuktól eltérő célokra történő felhasználását.

Végül, 1957-től a három önálló Közösség között átfedések mutatkoztak. Egyes intézményeik közösek voltak, a többit ugyanakkor továbbra is párhuzamos erőfeszítések jellemezték, ezért szükségessé vált azok egyesítése. Az 1965-ös Brüsszeli Szerződés az „Európai Gazdasági Közösségek” keretén belül összevonta a három Közösség végrehajtó szerveit, és a három Tanács helyébe egyetlen közös Tanácsot állított.

VÁLSÁGOK ÉS A SZUVERÉN ÁLLAMOK TILTAKOZÁSA (1961–1970)

Ebben az időszakban többen őszintén megkérdőjelezték az európai integráció alapelveit. Megerősödött a szuverén államok európai integrációval szembeni ellenállása. A nemzetek Európájának támogatói elutasították a Közösségek nemzetek feletti elképzelését.

A Fouchet-terv kudarca (1961)

Az Európai Védelmi Közösség kudarca ellenére ismét előtérbe került a tagállamok közötti politikai együttműködés kérdése. 1961-ben a hatok a Christian Fouchet francia diplomata által vezetett kormányközi bizottságot bízták meg a politikai unió előmozdítását célzó, konkrét javaslatok kidolgozásával. E munkálatok végeztével a bizottság olyan Unió létrehozását javasolta, amelynek célja egy közös külpolitika és közös védelmi politika kialakítása. A tervvel kapcsolatos tárgyalások három kifogás miatt meghiúsultak: Nagy-Britannia bizonytalan volt saját részvételét illetően, az Atlanti Szövetségtől független európai védelmi rendszer ötlete véleménykülönbségeket szült, és a javasolt intézményeket túlságosan kormányközi jellegűnek ítélték, ami azzal fenyegetett, hogy aláássa a meglévő közösségi intézmények nemzetek fölötti szerepét.

Az „üres szék” válság (1965)

Franciaország, több közösségi javaslattal, többek között a közös agrárpolitika finanszírozására vonatkozó javaslatokkal szembeni ellenállása jeléül 1965 júliusától megtagadta a részvételt a Tanács ülésein, és ismételt részvételének feltételéül szabta, hogy politikai megállapodásra jussanak a Bizottság szerepéről és a többségi szavazásról. Európa történetének e fejezete az „üres szék válság”-ként vált ismertté. A válság végül az 1966. januári luxemburgi kompromisszummal oldódott meg, amelynek értelmében „amennyiben egy vagy több ország alapvető érdekei forognak kockán, a Tanács tagjai olyan megoldás elérésére törekednek, amelyet egymás kölcsönös érdekeit tiszteletben tartva valamennyi tagállam elfogadhat”.

AZ ELSŐ BŐVÍTÉSEK ÉS AZ „ÚJJÁÉLEDÉS” (1970–1985)

Ebben az időszakban került sor a három Közösség első, új tagállamokkal való bővítéseire, és a konkrét fejleményeknek köszönhetően a közösségi dinamika új lendületet vett.

1973 januárjában Nagy-Britannia Dániával és Írországgal együtt csatlakozott az Európai Közösségekhez. 1980-ban Görögország lépett be, majd 1986-ban Spanyolország és Portugália követte a példáját.

Az 1970-es évek során folytatódott a közösségi integráció, ám ezt két nagy világválság: a dollár- és az olajválság kísérte. Ezek nyomán a Közösségnek végig kellett gondolnia jövőbeli kilátásait. Számos intézkedésre került sor. A legfontosabbak közül érdemes megemlíteni a Davignon-jelentést (1970) és a Tindemans-jelentést (1975), a „három bölcs” jelentését (1978), a Spinelli-projektet (1984), valamint a belső piac létrehozásáról szóló fehér könyvet (1985).

Az elgondolkodást célzó intézkedésekkel egy időben, amelyek már az Egységes Európai Okmány előfutárai voltak, a közösségi integráció terén konkrét előrelépések történtek, mégpedig:

  • megerősítették az állam- és kormányfők találkozóinak szerepét, aminek eredményeképpen 1974-től évente háromszor összeült az „Európai Tanács”;
  • az Európai Parlamentet az 1979. évi választásoktól kezdve közvetlen és általános választójog alapján választották meg;
  • az EGK-Szerződés 235. cikkét alkalmazták azon területek kiterjesztése érdekében, ahol az EGK beavatkozhat;
  • 1978-ban a közösségi elszámolási egységre, az ECU-re építve létrejött az Európai Monetáris Rendszer (EMS), hogy véget vessen a monetáris bizonytalanságnak;
  • a költségvetési és pénzügyi rendelkezésekről szóló 1970. és 1975. évi szerződések, valamint az 1985. évi határozat lehetővé tette a közösségi források rendszerére vonatkozó megállapodás elérését (saját források rendszere és a költségvetés végrehajtása).



EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY: AZ ELSŐ JELENTŐS REFORMOK (1986)

Lassanként kiderült, hogy Európának ismét új lendületet kell vennie. Úgy tűnt, hogy a meglévő szerződések alapján valójában nagyon is nehéz lesz megvalósítani a belső piacot, különösen az intézményi rendelkezések miatt, amelyek a jogszabályok harmonizációja tekintetében egyhangú döntést követeltek meg a Tanácstól.

Az Egységes Európai Okmány számos reformra tett javaslatot, amelyek e harmonizáció megkönnyítését hivatottak szolgálni.

Mindenekelőtt célul tűzte ki, hogy 1993. január 1-jéig létre kell hozni az egységes piacot.
Ezenkívül kiterjesztette a minősített többségi szavazás hatályát, megerősítette az Európai Parlament szerepét (létrehozta az együttműködési eljárást), és kiszélesítette a közösségi hatásköröket, elsősorban a gazdasági és monetáris, a környezeti és a kutatási kérdésekben. Az Európai Tanácsot hivatalos intézménnyé avatta, és jogszabályba foglalta a külpolitika terén folytatott együttműködési gyakorlatot.


A MAASTRICHTI SZERZŐDÉS, AZ EURÓPAI UNIÓ SZÜLETÉSE (1992)

A Maastrichti Szerződés meghatározó szerepet játszott, mivel általa az európai integráció politikai dimenzióval bővült.
A Szerződés összefogta az Európai Uniót, a Közösségeket, a közös kül- és biztonságpolitikát (KKBP), valamint a bel- és igazságügyi együttműködést. A Maastrichti Szerződés hozta létre a híres „pilléres szerkezetet”.
Az első pillért a már meglévő Közösségek alkotják, és azt az intézmények az úgynevezett közösségi módszer szerint, azaz a nemzeti szuverenitás közös gyakorlása révén működtetik.
A második pillért a KKBP (az Európai Unióról szóló szerződés V. címe), a harmadikat pedig a bel- és igazságügyi együttműködés (az Európai Unióról szóló szerződés VI. címe) alkotja. E két pilléren belül kormányközi együttműködést alakítanak ki, amely mindazonáltal a közösségi intézmények keretében zajlik, és amely bizonyos nemzetek feletti vonatkozásokkal bír; ilyen például a Bizottság részvétele és az Európai Parlamenttel folytatott konzultáció.

A Maastrichti Szerződés az EGK-t Európai Közösséggé nevezte át, kifejezve az aláíró felek azon elhatározását, hogy a nem gazdasági jellegű területekre is kiterjesztik a Közösség hatásköreit.

A közösségi ügyekben a fő újítást a következők jelentették: a gazdasági és monetáris unió létrehozása, amely az egységes valuta (az euró) bevezetéséről szóló 1998. évi határozattal valósult meg, az európai polgárság megteremtése, az új politikák kialakítása (oktatás, kultúra), valamint a szubszidiaritás elvének alkalmazása a hatáskörök gyakorlásának szabályozása érdekében. Végül, egy szociális jegyzőkönyv kibővíti a Közösség hatásköreit a szociális kérdésekben.
Intézményi szempontból a bizonyos területeken bevezetett együttdöntési eljárásnak és a Bizottság kinevezésében való részvételnek köszönhetően megnövekedett az Európai Parlament szerepe.
Ehhez a lépéshez bizonyos mértékben különbséget kellett tenni a tagállamok között. Ennélfogva az Egyesült Királyság nem írta alá a szociális jegyzőkönyvet, és – Dániához hasonlóan – továbbra is szabadon dönthet arról, hogy bevezeti-e az eurót. A Szerződés ratifikálása nem ment zökkenőmentesen, ami azt bizonyítja, hogy a Maastrichti Szerződés döntő lépést jelentett a politikai dimenzióval rendelkező Európa felé.

AZ AMSZTERDAMI SZERZŐDÉS (1997)

Az Európai Unióról szóló szerződés hatálybalépését követő éveket Ausztria, Finnország és Svédország 1995-ös uniós csatlakozása fémjelezte.
Az Amszterdami Szerződés jelentős haladást tett lehetővé.
Megnövelte az Unió hatáskörét. A hangsúlyt a magas szintű foglalkoztatásra és a foglalkoztatáspolitikák összehangolására helyezte.
Innentől kezdve a közösségi módszert néhány olyan jelentős kérdésben is alkalmazni kellett, amelyek korábban a harmadik pillérbe tartoztak, úgymint a bevándorlás, a külső határok átlépése, a csalás elleni küzdelmet célzó intézkedések és a vámügyi együttműködés.

Az Amszterdami Szerződés elsőként tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek értelmében bizonyos számú tagállam a közösségi intézmények igénybevételével megerősített együttműködést alakíthat ki. Ezenfelül a Szerződés az együttdöntési eljárás és a Parlament ellenőrzési jogának kiterjesztésével megerősítette utóbbi jogköreit. Mindemellett előírja, hogy a bővítéssel összefüggésben szükséges intézményi reformok megindításához (a Bizottság és a Parlament összetétele, tanácsi szavazás) új tárgyalásokat kell nyitni annak érdekében, hogy a több mint húsz tagúvá gyarapodó közösség megőrizhesse demokratikus jellegét és hatékony működését. Így csak e Szerződés aláírása tette lehetővé, hogy 1998 után megnyissák az Unió közép- és kelet-európai országokkal történő bővítési folyamatát.

A NIZZAI SZERZŐDÉS (2001)

A Nizzai Szerződés alapvetően az Amszterdami Szerződésből „hátramaradt” kérdésekkel, vagyis a bővítéshez kapcsolódó, 1997-ben nem rendezett intézményi problémákkal foglalkozott. Konkrétabban a Bizottság összetételéről, a tanácsi szavazatok súlyozásáról és a minősített többségi szavazás hatályának kiterjesztéséről van szó. Ezenkívül a Szerződés megkönnyítette a megerősített együttműködés alkalmazását, és hatékonyabbá tette az igazságszolgáltatási rendszert.
Másrészről az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság elnöke a nizzai európai csúcson kihirdette az Európai Unió Alapjogi Chartáját, amelyet egy konvent készített el.
A Nizzai Szerződést követően egyértelművé vált, hogy az Unió struktúráját átfogó és állandó módon kell meghatározni, lehetővé téve ezáltal, hogy az a bővítés után egységes módon működjön tovább. Ez a mozgalom vezetett el az Európai Konvent létrehozásához és az Alkotmány kidolgozásához.

AZ EURÓPAI ALKOTMÁNYT LÉTREHOZÓ SZERZŐDÉS (2004)

Az Európai Alkotmányszerződés, amelyet gyakran egyszerűen az Alkotmány névvel illetnek, az Euratom-Szerződés kivételével hatályon kívül helyezte volna a meglévő szerződéseket, és azokat egyetlen szöveggel kívánta felváltani. A szöveg egységes szerkezetbe foglalta volna 50 év európai szerződéseit.
Az egységes szerkezetbe foglaláson és a szövegek egyszerűsítésén túl az Alkotmány számos újdonsággal is szolgált volna. Ezek többek között a következők voltak: az Unió jogi személyiséggel való felruházása, a hatáskörök egyértelmű meghatározása, a tagállamok Unióból való kilépésre vonatkozó joga, az Alapjogi Charta beillesztése a Szerződésbe, az Unió intézkedési eszközeinek egyszerűsítése, az európai külügyminiszteri tisztség létrehozása, az Európai Tanács hivatalos intézménnyé avatása, amelynek élén a két és fél évre megválasztott elnök állna, a tanácsi szavazások tekintetében új minősített többségi rendszer meghatározása, a szakpolitikák különböző módosításai, a pilléres szerkezet felszámolása, a Tanácson belüli minősített többségi szavazás, valamint a rendes jogalkotási eljárás (együttdöntés) hatályának kiterjesztése.

Az Alkotmányszerződést 2004 októberében írták alá. A hatálybalépéshez az Alkotmányt létrehozó szerződést saját alkotmányos szabályaival összhangban – vagy parlamenti ratifikálás vagy népszavazás útján – valamennyi tagállamnak ratifikálnia kellett. A bizonyos tagállamokban a ratifikálás körül felmerült nehézségek fényében az állam- és kormányfők a 2005. június 16–17-i Európai Tanácson úgy döntöttek, hogy Európa jövőjére vonatkozóan „elmélkedési időszakot” indítanak.

A LISSZABONI SZERZŐDÉS (2007)

A 2007. június 21–22-i Európai Tanácson az európai vezetők kompromisszumra jutottak. Megállapodtak egy kormányközi konferencia összehívásáról, amelynek feladata az lesz, hogy végleges formába öntse és elfogadja immár nem az Alkotmányt, hanem az Európai Unióra vonatkozó módosító szerződést. A kormányközi konferencia által kidolgozott szerződés végleges szövegét az október 18–19-én Lisszabonban megrendezett informális Európai Tanácson hagyták jóvá. A Lisszaboni Szerződést a tagállamok 2007. december 13-án írták alá.

Ezek a tájékoztató dokumentumok az Európai Bizottságot jogilag nem kötelezik, nem kimerítők és nem jelentik a Szerződés szövegének hivatalos értelmezését.

Utolsó frissítés: 14.12.2007
Jogi nyilatkozat | Bővebben erről az oldalról | Keresés | Kapcsolat | Az oldal tetejére