EUROPA

BEVEZETÉS

A Lisszaboni Szerződés tisztázza a hatáskörök megosztását az Európai Unió (EU) és a tagállamok között. Így az alapító szerződések közül első alkalommal sorolja be e hatásköröket három fő kategóriába: ezek a kizárólagos hatáskörök, a megosztott hatáskörök és a támogató hatáskörök.

Az egyértelműsítésre irányuló ezen erőfeszítés nem von maga után jelentősebb változást a hatásköröket illetően. Ez a reform azonban fontos és szükséges az Unió megfelelő működéséhez. A múltban számos alkalommal derült fény olyan esetekre, amikor ütköztek az Unió és a tagállamok hatáskörei. Immár egyértelműen meghatározták az egyedi hatáskörök közötti határokat. Ez az átláthatóság ráadásul megkönnyíti a hatáskörök ellenőrzésével és gyakorlásával kapcsolatos alapelvek alkalmazását is.

AZ UNIÓ PILLÉREINEK FELSZÁMOLÁSA

A Lisszaboni Szerződés egyik legjelentősebb változtatása az Unió három pilléren nyugvó felépítésének felszámolása. Emlékeztetőül ezek a pillérek a következők voltak:

• az Európai Közösség;
• a közös kül- és biztonságpolitika (KKBP), és
• a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés.

E szerkezet keretében többféle hatáskör között is voltak átfedések. Az első pillér keretében az Unió jogalkotási eljárásaival összhangban fogadták el a jogi aktusokat, míg a két másik pillér a tagállamok közötti kormányközi együttműködésen alapult.

A Lisszaboni Szerződés véget vetett ennek a bonyolult felépítésnek. Az Európai Közösség megszűnt. Helyébe az Európai Unió lépett, amely rendelkezik olyan jogalkotási eljárásokkal, amelyek segítségével teljes körűen gyakorolhatja a ráruházott hatásköröket. Az Unió ráadásul szintén jogi személyiséget kapott, amivel eddig csak a régi Közösség rendelkezett. Mostantól tehát szerződéseket köthet a hatáskörébe tartozó területek vonatkozásában.

A HATÁSKÖRÖK HÁROM FŐ TÍPUSA

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) háromféle hatáskört különböztet meg, és mindegyik tekintetében (nem kimerítő jelleggel) felsorolja az adott hatáskörbe tartozó területeket:

• kizárólagos hatáskörök (az EUMSZ 3. cikke): e területeken kizárólag az Unió alkothat és fogadhat el kötelező erejű jogi aktust. A tagállamok szerepe tehát csupán az ilyen aktusok végrehajtására korlátozódik, kivéve, ha az Unió felhatalmazza őket bizonyos aktusok elfogadására;
• megosztott hatáskörök (az EUMSZ 4. cikke): e területen mind az Unió, mind pedig a tagállamok elfogadhatnak kötelező erejű jogi aktusokat. A tagállamok mindamellett csak olyan mértékben gyakorolhatják hatáskörüket, amennyiben az Unió nem kíván élni a saját hatáskörével vagy nem gyakorolta azt;
• támogató hatáskörök (az EUMSZ 6. cikke): az Unió csak a tagállamok intézkedéseinek támogatására, összehangolására vagy kiegészítésére rendelkezik hatáskörrel. Ezeken a területeken tehát nincsen jogalkotási hatásköre, és nem avatkozhat bele a tagállamoknak fenntartott hatáskörök gyakorlásába.

KÜLÖNLEGES HATÁSKÖRÖK

Az Unió bizonyos területek tekintetében különleges hatáskörökkel rendelkezik:

• a gazdaság- és foglalkoztatáspolitikák összehangolása (az EUMSZ 5. cikke): az Unió hatásköre az ilyen koordináció feltételeinek biztosítására terjed ki. Átfogó és konkrét iránymutatásokat kell meghatároznia a tagállamok számára;
• a KKBP (az Európai Unióról szóló szerződés 24. cikke): az Unió hatásköre kiterjed a közös kül- és biztonságpolitikával összefüggő minden területre. Ezt a politikát többek között az Európai Tanács elnöke és az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője közreműködésével határozza meg és hajtja végre, akiknek feladatait és jogállását a Lisszaboni Szerződés elismerte. Mindamellett az Unió semmi esetre sem fogadhat el jogi aktust ezen a területen. Az Európai Unió Bírósága egyébként nem rendelkezik hatáskörrel az e területen történő döntéshozatalra;
• a „rugalmassági záradék” (az EUMSZ 352. cikke): ez a záradék lehetővé teszi az Unió számára, hogy a Szerződések által ráruházott hatáskörökön túlnyúlóan is felléphessen, ha ez valamely célkitűzés elérése érdekében szükségesnek bizonyul. A záradék végrehajtása azonban szigorú eljáráshoz kötött, és alkalmazása bizonyos tekintetben korlátozott.

A HATÁSKÖRÖK GYAKORLÁSA

Az Uniónak hatáskörei gyakorlása során az Európai Unióról szóló szerződés 5. cikkében meghatározott három alapelvet kell követnie. Az Unió hatásköreinek elhatárolása nagymértékben megkönnyíti ezeknek az alapelveknek a megfelelő alkalmazását:

• a hatáskör-átruházás elve: az Unió kizárólag a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el;
• az arányosság elve: az Unió hatásköreinek gyakorlása nem terjedhet túl azon, ami a Szerződések célkitűzéseinek eléréséhez szükséges;
• a szubszidiaritás elve: a megosztott hatáskörök esetében az Unió csak akkor és annyiban jár el, amikor és amennyiben hatékonyabban tud fellépni, mint a tagállamok.

A HATÁSKÖRÖK ÁTRUHÁZÁSA

A hatásköröknek az Unió és a tagállamok közötti jelenlegi megosztása nincsen kőbe vésve. Az Unió hatásköreinek korlátozása vagy kiterjesztése azonban igen kényes kérdés, amelyhez az összes tagállam beleegyezésére és a Szerződések felülvizsgálatára van szükség.