RSS
Betűrendes mutató
Az oldal 15 nyelven érheto el.
Új nyelvek:  CS - HU - PL - RO

We are migrating the content of this website during the first semester of 2014 into the new EUR-Lex web-portal. We apologise if some content is out of date before the migration. We will publish all updates and corrections in the new version of the portal.

Do you have any questions? Contact us.


Az egységes valuta felé: a GMU rövid története

Az euró ma az Európai Unió 17 tagállamában a polgárok mindennapi életének szerves részét képezi. A későbbiekben még több tagállam vezeti majd be az eurót. Az egységes valuta vitathatatlan előnyökkel jár: csökkenti a pénzügyi tranzakciók költségeit, megkönnyíti az utazást, növeli Európa nemzetközi szinten betöltött szerepét stb. De hogyan is született meg az egységes valuta elképzelése?

Az európai valuta iránti első felhívás az 1929. évi válság előtt

1929. szeptember 9-én Gustav Stresemann német politikus a következő kérdést intézte a Népszövetséghez: „Hol van az európai valuta és az európai bélyeg, amelyekre oly nagy szükségünk lenne?” Hat héttel később, 1929. október 25-én a New York-i tőzsdén bekövetkezett a „fekete péntek”: megkezdődött a gazdasági világválság. A válság világszerte súlyos gazdasági zavarokat okozott, vállalatok szűntek meg, és a munkanélküliség korábban soha nem látott méreteket öltött.

Az országok a „sanyargasd a szomszédodat” politikát alkalmazva léptek fel a válság ellen: deflációs intézkedéseket hoztak, hogy javítsák exporttermékeik versenyképességét, és a külföldről behozott termékeket vámkorlátokkal sújtották. Ez a politika elmélyítette a gazdasági válságot. Valójában, noha rövid távon kedvező az adott állam számára, hosszú távon súlyos gazdasági következményekkel jár: inflációt, a kereslet csökkenését, a munkanélküliség emelkedését és a világkereskedelem lassulását eredményezi.

A második világháború vége: új kezdet

1944-ben, miközben Európában javában dúlt még a második világháború, az egyesült államokbeli Bretton Woodsban konferenciát szerveztek a nemzetközi pénzügyi és monetáris viszonyok átrendezéséről. A konferencián több mint 40 ország vett részt, amelyek 1944. július 22-én aláírták a Bretton Woods-i egyezményeket. Ezek az egyezmények a világgazdaságot szabályozó rendelkezéseket és eljárásokat írtak elő: létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (az „IBRD” ma a Világbank (EN) (ES) (FR) intézménye), és a Nemzetközi Valutaalapot (EN) (ES) (FR). A Bretton Woods-i egyezmények ezenfelül bevezették az aranystandardrendszert. E rendszer a valuták árfolyamát az arany vonatkozásában rögzítette, amely innentől kezdve hivatkozási alappá vált. Csak az amerikai dollárt lehetett aranyra váltani, és a többi valutát a dollár alapján jegyezték.

A második világháborút követően a világ gyökeres változásokon ment keresztül. A háborús tapasztalatok nyomán egyre többen ráébredtek, hogy ha el akarjuk kerülni az újabb pusztítást, elengedhetetlen a nemzetközi együttműködés. 1945-ben létrejött az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) (EN) (ES) (FR). Az európai kontinensen hat ország (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország) három szerződést írt alá, amelyek lefektették annak a közösségnek az alapjait, amelyből később megalakult az Európai Unió; ezek a következők:

A gazdasági és monetáris unió létrehozása

Az 1969. decemberi hágai csúcson az állam- és kormányfők új célt fogalmaztak meg az európai integráció számára: a gazdasági és monetáris unió (GMU) létrehozását. E célból egy Pierre Werner luxemburgi miniszterelnök vezette magas szintű munkacsoportot bíztak meg azzal, hogy jelentést készítsen, amelyben ismerteti azokat az intézkedéseket, amelyeket e cél 1980-ig történő megvalósításához végre kell hajtani.

A Werner-munkacsoport 1970 októberében terjesztette be végleges jelentését, amely szerint a gazdasági és monetáris unió tíz év alatt több szakaszban jött volna létre. Végső célként a teljeskörűen szabad tőkemozgás, a maradéktalanul konvertibilis tagállami valuták megteremtése és az árfolyamok végleges rögzítése szerepelt. A javaslat ezzel összefüggésben a folyamat egyik esetleg eredményeként megemlíti az egységes európai valutát, de még nem tekinti azt önálló célkitűzésnek. Ezenfelül a jelentés szorosabb gazdaságpolitikai koordinációt sürgetett, valamint javasolta a nemzeti költségvetési politikákra vonatkozó iránymutatások meghatározását.

Jóllehet a hat tagállam különbözően vélekedett a jelentés fő ajánlásainak némelyikéről, 1971 márciusában elvben megállapodás született a GMU több lépcsőben történő megvalósításáról. Az első, az árfolyam-ingadozások leszűkítését célzó szakasz kísérleti jelleggel való bevezetésében meg is állapodtak anélkül, hogy elkötelezték volna magukat a további szakaszok mellett.

Amikor a Bretton Woods-i rendszer összeomlott, majd az Egyesült Államok 1971 augusztusában lebegtetni kezdte a dollárt, a piaci bizonytalanság új hulláma alapjaiban rengette meg az európai valuták egymáshoz viszonyított paritását. Ez súlyos csapást jelentett a GMU-projektre.

1972 márciusában a hatok megpróbálták újjáéleszteni a monetáris integrációt, és létrehozták az ún. „valutakígyót” (snake in the tunnel – kígyó az alagútban): egy olyan mechanizmust, amely a valuták összehangolt árfolyam-ingadozását (a „kígyó”), a dollárhoz viszonyítva szűk keretek közé szorítja (az „alagút”). Az olajválságok, a dollár gyengesége és az eltérő gazdaságpolitika miatt a következő két évben a „kígyó” jó néhány darabja leszakadt, és az végül már alig jelentett többet, mint egy németmárka-övezetet, amelyhez Németországon kívül Dánia és a Benelux-országok tartoztak.

Az Európai Monetáris Rendszer (EMR) létrehozása

A stabil valutával rendelkező övezet létrehozását célzó törekvések 1979 márciusában Franciaország és Németország ösztönzésére új erőre kaptak, és létrejött a rögzített, de kiigazítható árfolyamok elképzelésén alapuló Európai Monetáris Rendszer (EMR). Az árfolyam-mechanizmusban az angol font kivételével valamennyi tagállam valutája részt vesz.

A mechanizmus a következő elven nyugszik: az árfolyamokat a középárfolyam alapján határozzák meg az ECU (európai valutaegység), azaz egy olyan európai elszámolási egység függvényében, amely a részt vevő valuták súlyozott átlagán alapszik. A kétoldalú árfolyamokat az ECU-ben kifejezett középárfolyamokból kiindulva számították ki, és a valutaingadozás mértéke egyik irányban sem haladhatta meg a 2,25%-ot (az olasz líra kivételével, amelyre 6%-os ingadozási sáv vonatkozott).

Tíz év alatt az EMR-nek köszönhetően jelentősen csökkent az árfolyam-bizonytalanság: a rendszer rugalmassága a gazdasági konvergenciát célzó politikai akarattal együtt a valuták tartós stabilitásához vezetett.

Az egységes piac programjának 1985. évi elfogadását követően egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a belső piacban rejlő lehetőségeket mindaddig nem tudjuk maximálisan kiaknázni, amíg nem számoljuk fel a valuták átváltásához és a – bármilyen kis mértékű – árfolyam-ingadozásból fakadó bizonytalansághoz kapcsolódó meglehetősen magas tranzakciós költségeket. Mindemellett számos közgazdász bírálta az általuk „lehetetlen háromszög”-ként aposztrofált célkitűzéseket: a tőke szabad mozgása, az árfolyam-stabilitás és a független monetáris politikák hosszú távon összeegyeztethetetlenek voltak.

A GMU létrehozása

1988 júniusában az Európai Tanács hannoveri ülésén felállították a gazdasági és monetáris unió kérdését tanulmányozó bizottságot,amelynek vezetője az Európai Bizottság akkori elnöke, Jacques Delors lett. A bizottság további tagjai a nemzeti központi bankok vezetői voltak, ami biztosította, hogy szorosan bevonják őket a javaslatok kidolgozásába.

A bizottság 1989 áprilisában benyújtott jelentésében javaslatot tett a GMU három lépésben történő megvalósításának megerősítésére. Mindenekelőtt hangsúlyozta a szorosabb gazdaságpolitikai koordináció, a nemzeti költségvetési hiányokra vonatkozó keretszabályok és egy új, teljesen független intézmény szükségességét, amelynek feladata az Unió monetáris politikájának irányítása volna: ez lett az Európai Központi Bank (EKB).

A Delors-jelentés alapján az Európai Tanács 1989 júniusi madridi ülésén úgy határozott, hogy végrehajtja a GMU első szakaszát, és 1990. július 1-jéig maradéktalanul megvalósítja a tőke szabad mozgását.

Az 1989. decemberi strasbourgi Európai Tanács kormányközi konferencia összehívását kérte a Szerződés azon módosításainak meghatározása érdekében, amelyek szükségesek a GMU megvalósításához. E kormányközi konferencia eredményeképpen született meg az Európai Unióról szóló szerződés, amelyet az állam- és kormányfők hivatalosan az Európai Tanács 1991. decemberi maastrichti ülésén hagytak jóvá, és aláírására 1992. február 7-én került sor.

A Szerződés a gazdasági és monetáris unió megvalósítását három szakaszban képzelte el:

  • 1. szakasz (1990. július 1-jétől 1993. december 31-ig): a tőke szabad mozgása a tagállamok között;
  • 2. szakasz (1994. január 1-jétől 1998. december 31-ig): a tagállamok gazdaságpolitikáinak összehangolása és a tagállamok központi bankjai közötti együttműködés erősítése. A monetáris politikák összehangolása az Európai Monetáris Intézet (EMI) létrehozásával intézményes jelleget öltött. Az EMI feladata volt a nemzeti központi bankok közötti együttműködés megerősítése és az egységes valuta bevezetéséhez szükséges előkészítő munka elvégzése. Ebben a szakaszban megvalósult a nemzeti központi bankok függetlensége;
  • 3. szakasz (1999. január 1-je óta): az euró, mint egységes valuta fokozatos bevezetése a tagállamokban és a közös monetáris politika megvalósítása az EKB felügyelete alatt. A harmadik szakasz elindításának feltétele, hogy megvalósuljon a fokozott és tartós konvergencia, ami a Szerződésekben meghatározott bizonyos kritériumok szerint mérhető. Ebben a szakaszban a költségvetési szabályok kötelező érvényűvé válnak, és az ezeket nem teljesítő tagállam szankciókkal sújtható. Létrejön az egységes monetáris politika, amelynek irányítását a tagállamok központi bankjait és az EMI jogutódjaként az EKB-t tömörítő Központi Bankok Európai Rendszere (KBER) látja el.

A GMU első két szakasza már megvalósult. A harmadik és egyben utolsó szakasz jelenleg is folyamatban van. Elvben valamennyi uniós tagállam köteles részt venni ebben a szakaszban és bevezetni az eurót (az Európai Unió működéséről szóló szerződés 119. cikke). Ennek ellenére egyes tagállamok jelenleg még nem teljesítik a konvergenciakritériumokat. Ezek a tagállamok ideiglenesen eltérhetnek e belépési kötelezettségtől mindaddig, amíg nem képesek megvalósítani a GMU harmadik szakaszát.

Ezenkívül az Egyesült Királyság és Dánia jelezte szándékát, hogy nem kíván részt venni a GMU harmadik szakaszában, tehát nem kívánja bevezetni az eurót. E két tagállam így mentességet élvez a GMU-ban való részvétel alól. A mentességi rendszer részletei az EU alapító szerződéseihez mellékelt, e két országot érintő jegyzőkönyvekben találhatók meg. Ugyanakkor az Egyesült Királyságnak és Dániának lehetősége van arra is, hogy lemondjon mentességéről és kérje csatlakozását a GMU harmadik szakaszához.

Jelenleg tehát a 27-ből 17 tagállam vesz részt a GMU harmadik szakaszában, és használja az eurót közös valutaként.

Utolsó frissítés: 19.07.2011
Jogi nyilatkozat | Bővebben erről az oldalról | Keresés | Kapcsolat | Az oldal tetejére