Gazdasági, kereskedelmi és monetáris értelemben az Európai Unió jelentős világhatalommá nőtte ki magát. Néhányan azonban nem gazdasági óriásként, hanem politikai törpeként festik le az EU-t. Ez túlzás. Az Unió jelentős befolyással rendelkezik olyan nemzetközi szervezetekben és fórumokon, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), az ENSZ szakosodott intézményei, valamint a környezetvédelemmel és a fejlődéssel foglalkozó világ-csúcstalálkozók.

Mindazonáltal igaz, hogy EU-nak és tagállamainak diplomáciai és politikai értelemben még nagy utat kell megtenniük, míg képesek lesznek egyetlen hangon megszólalni olyan fajsúlyos kérdésekben, mint például a béke és a stabilitás, az Egyesült Államokkal ápolt kapcsolatok, a terrorizmus, a Közel-Kelet vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsának szerepe. A nemzeti szuverenitás szegletköveként a védelmi rendszerek a nemzeti kormányok irányítása alatt maradnak, közöttük pedig olyan szövetségek keretében kovácsolják a kapcsolatokat, mint a NATO.

I. Közös védelmi politika gyermekcipőben

A védelem területén az Unió legfontosabb teendőit a Maastrichti (1992) és az Amszterdami Szerződésben (1997) valamint a Nizzában (2001) lefektetett közös kül- és biztonságpolitika (KKBP) és az európai biztonsági és védelmi politika (EBVP) határozzák meg. Így alakult ki az EU „második pillére”, az a politikai terület, ahol kormányközi megállapodások döntenek a fellépésekről, és amelyben a Bizottság és a Parlament szerepe csekély. Az e területen meghozott döntések konszenzussal születnek, jóllehet egyes tagállamok tartózkodhatnak a szavazáskor.

(a) Politikai és stratégiai helyzet 2006-ban

Véget ért a több mint fél évszázados hidegháború: Oroszország új irányba tekint, és a korábbi kommunista országok szinte egyszerre csatlakoztak a NATO-hoz és az EU-hoz. Európa egyesülése békésen zajlik, és az európai országok együtt veszik fel a harcot a nemzetközi bűnözés, az embercsempészet, az illegális bevándorlás és a pénzmosás ellen.

A kibővített EU partnerségi struktúrákat hozott létre szomszédaival, akik közül néhánynak középtávú kilátásai vannak az Európai Uniós tagságra.

Az Egyesült Államok elfogadta, hogy azokban a katonai műveletekben, amelyekben az USA nem kíván részt venni, Európa használhatja a NATO logisztikai eszközeit, mint például a hírszerzést, a vezetési létesítményeket, a hírközlés és a szállítási képességek.

A 2001. szeptemberi, Washington és New York elleni terrortámadások valamint a 2004-es madridi és a 2005-ös londoni robbantásokkal jellemzett terrorista erőszak megrémítette a világot és alapvetően módosította a stratégiai terveket. Az európai országoknak még szorosabban kell együttműködniük az olyan információk felderítése érdekében, amelyek segítenek abban, hogy a terroristákat és támogatóikat meg lehessen akadályozni a támadásokban. Az Egyesült Államokkal valamint a demokráciát és az emberi jogokat támogató valamennyi országgal való együttműködés ma már túllép a hagyományos védelmi szövetségek keretein.

Segítség a nehéz időkben – az EU katonái segítenek helyreállítani
a békét Kongóban.

(b) A biztonság és a védelem kézzelfogható vívmányai

Az Amszterdami Szerződés szerint 1999-ben Javier Solanát nevezték ki az EU első közös kül- és biztonságpolitikai (KKBP) főképviselőjévé.

Az európai biztonsági és védelmi politikay. kialakítására irányuló feladat részeként EU-tagállamok sajátos célt határoztak meg. E szerint képesnek kell lenniük egy, tengerészeti és légi támogatással rendelkező gyorsreagálású haderőt felállítani és azt egy évig fenntartani. Ez a gyorsreagálású hadtest még nem lesz valódi európai hadsereg, hanem a létező nemzeti fegyveres erők kontingenseiből fog összeállni.

Ugyanakkor a brüsszeli központú és a Tanács fennhatósága alá tartozó Politikai és Biztonsági Bizottságnak, az Európai Unió Katonai Bizottságának és az Európai Unió Katonai Törzsének létrejöttével az Uniónak már megvan a politikai és katonai eszköze arra, hogy elvégezze a magának meghatározott feladatokat: humanitárius küldetések Európán kívül, békefenntartó műveletek és egyéb válságkezelő feladatok.

A katonai technológia egyre kifinomultabbá és költségesebbé válásával az EU kormányai egyre nagyobb szükségét érzik, hogy a fegyvergyártásban is együttműködjenek. Mi több, ha a haderőik közös bevetésekben vesznek részt, rendszereiknek átjárhatónak kell lenniük, felszerelésüket pedig megfelelő mértékig szabványosítani kell. 2003-ban Theszaloníkiben az Európai Tanács úgy döntött, hogy megalapítja az Európai Védelmi Ügynökséget.

2003 óta az EU számos békefenntartó és válságkezelő küldetésben vett részt. Ezek közül a legfontosabbra Bosznia és Hercegovinában került sor, ahol a NATO békefenntartóit 2004 decemberében az Európai Unió 7000 fős katonai egysége (EUFOR) váltotta fel.

Az EU-nak azonban nincsenek egyedi kereskedelmi megállapodásai a fejlett országok közé tartozó fő kereskedelmi partnereivel, mint az Egyesült Államok vagy Japán. A kereskedelmi kapcsolatokat itt a WTO mechanizmusai rendezik. Az Egyesült Államok és az Európai Unió arra törekszik, hogy kapcsolataik az egyenlőség és a partnerség alapján fejlődjenek. Az EU tagállamai azonban nem mindig értenek egyet abban, hogy milyen fajta diplomáciai, politikai és katonai kapcsolatokat létesítsenek az Egyesült Államokkal.

Az Európai Unió a világ más feltörekvő hatalmaival – mint pl. Kína, India vagy Közép- és Dél Amerika – is fokozza kereskedelmét. Az ezekkel az országokkal kötött kereskedelmi megállapodások a technikai és a kulturális együttműködésre is kiterjednek.

IV. Afrika

Az Európa és a szubszaharai afrikai országok közötti kapcsolatok nagy múltra tekintenek vissza. Az 1957-es Római Szerződéssel a tagállamok korábbi gyarmatai és tengerentúli területei a Közösség társult államai lettek. A gyarmatok 60-as évek elején kezdődő megszűnése ezt a kapcsolatot másfajta – szuverén országok közötti – szövetséggé változtatta.

Az EU egyik prioritása, hogy mindenki hozzájusson a tiszta vízhez.

A 2000 júniusában Benin fővárosában aláírt Cotonou-i Egyezmény újabb mérföldkövet jelentett az Unió fejlesztési politikájában. Az Európai Unió, valamint az afrikai, karibi és csendes-óceáni (ún. AKCS-) országok közötti egyezmény a fejlett és a fejlődő országok között valaha megkötött legambiciózusabb és legmesszebbre mutató kereskedelmi és segélyezési megállapodás. Ennek előzménye az eredetileg 1975-ben Togo fővárosában aláírt, és később szabályos időközönként megújított Loméi Egyezmény volt.

A széleskörű kereskedelmi és segélyezési megállapodás legfontosabb célja továbbra is ugyanaz, mint a Loméi Egyezményé volt: „hogy előmozdítsa és felgyorsítsa az AKCS-államok gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődését, valamint hogy a kölcsönös szolidaritás és érdekek szellemében megszilárdítsa és változatossá tegye kapcsolataikat (az Európai Unióval és tagállamaival)”.

Az új megállapodás jelentősen továbbmegy a korábbi egyezményeknél, mivel a piaci hozzáférésen alapuló kereskedelmi kapcsolatokról egy szélesebb értelmezés felé mozdult el. Új eljárásokat vezet be az emberi jogi visszaélések kezelésének terén is.

Az Európai Unió különleges kereskedelmi engedményeket juttat a legkevésbé fejlett országoknak, amelyek közül 39 a Cotonou-i Egyezmény aláírója. 2005-től fogva ezek az országok gyakorlatilag bármely terméket vámmentesen exportálhatnak az uniós piacra. Az Európai Fejlesztési Alap évente 2–3 milliárd euró közötti összeget költ az AKCS-országok támogatási programjainak finanszírozására.